Tartozom egy vallomással: Dumas-rajongó vagyok, főként A három testőr és folytatásai tartoznak a kedvenceim közé, így már rég a terveim között szerepelt, hogy XIV. Lajosról is írok, noha a megszokott korszakainkon kívül esik, de egyrészt tavaly volt a halálának 300. évfordulója (sajna már nem tudtam idejében elkészülni a poszttal), másrészt annyira fordulatos volt a szerelmi élete, hogy nem lehetett kihagyni.
A Napkirály a maga 72 éven keresztüli uralkodásával sokak szerint csúcstartó az európai történelemben, de kisebb jelentőségű fejedelmek azért jópáran megelőzik. Az öröklistán mindössze a szerény 8. helyet foglalja el, világviszonylatban pedig tizenkettedik. (Ferenc József 67 évvel csak 32., utána közvetlen Aquitániai Eleonóra jön, 66 évnyi uralkodással.) II. Erzsébetnek még legalább 9 évig kell bírnia, hogy maga mögé utasítsa a XIV. Lajost - fogadásokat már most lehet kötni arra, hogy vajon sikerül-e neki, de valami azt súgja, hogy elszánta magát e hazafias cselekedetre.
Persze nem elég sokáig trónon ücsörögni, ahhoz, hogy az ember érdekes legyen, Lajosnak már kiskorától megadatott a fordulatos, összeesküvésekkel, politikai csatározásokkal, és udvari intrikákkal teli élet, a szokványos vadászós-háborúzós menü mellett még balettozott is, ráadásul olyan épületekre szórta el a pénzt, amelyek azóta is kedvelt turistacélpontok, ellentétben mondjuk bizonyos stadionokkal, amelyek se most, se pár száz év múlva tuti nem kötik majd le zarándokok tízezreinek figyelmét. Még jó, hogy mi nem is erre vágyunk...
Nyilván az id. Dumas illetve szellemírója, August Maquet PR munkája is hozzájárult ahhoz, hogy Lajos neve ma is nagyon ismerősen csengjen, bár ma már inkább a regények alapján írt XX. századi forgatókönyvek számítanak mérvadónak, bármennyire is leegyszerűsítik a regényeket. Szerencsére a XXI. század se akar lemaradni, a 300. évfordulóra a franciák előrukkoltak egy Versailles című sorozattal. (Egy fájdalmam van: a sarki videotékában csak angolul lesz elérhető, márpedig engem az őrületbe kerget, ha francia történelmi alakok angolul beszélnek, kivéve, ha ez dramaturgiailag indokolt.)
Ha XIV. Lajost emlegetem, lehet, többeknek jut eszébe Leonardo DiCaprio-féle Napkirálya (A Vasálarcos, 1998), mint Alexandre Dumas, de sebaj, az a lényeg, hogy valami eszünkbe jusson, mert Lajos semmivel nem kisebb jelentőségű történelmi figura, mint VIII. Henrik, és a szerelmi élete sem volt kevésbé izgalmas - viszont egyetlen feleségét vagy szeretőjét sem végeztette ki, amit szerintem a javára kell írnunk, noha állítólag a saját ikertestvérét meg életfogytiglani börtönben tartotta.
Közmondásos, hogy mennyire nem szeretett mosakodni, a legenda szerint életében csak háromszor tette, de úgy tűnik, ez mégsem egészen igaz, sőt, arról is olvastam, hogy Lajos kifejezetten gyakran fürdött, kortársaival ellentétben, akik tényleg inkább irtóztak a víztől. Bár korabeli beszámolók szerint eléggé oroszlánszagú volt, lehet, hogy ez nem a mosakodás hiányára vezethető vissza. Mindenesetre az, hogy ilyen sokáig élt, talán arra utal, hogy vigyázott magára, bár egyesek szerint a kosz is konzervál.
A kisfiúként trónra lépő Lajos helyett 13 éves koráig anyja, Ausztriai Anna kormányzott, a valódi hatalmat azonban szeretője, az olasz származású Mazarin bíboros gyakorolta, aki állandó harcban áll a főnemességgel. A Habsburg Anna, aki eredetileg spanyol-portugál infánsnő volt (anyai részről meg osztrák), több halvaszülés után csak házasságának 23. évében esett teherbe férjétől, akitől egyébként régóta külön élt. Ez a terhesség is teljesen véletlen jött össze: egy esős éjszakán a király (XIII. Lajos) másutt nem talált menedéket egész Párizsban, csak a Louvre egyetlen fűtött szobájában, amely történetesen a királyné hálója volt. (Naná, majd a szobalányé.) Ha már ott voltak, gondolták, az ágyban még melegebb, és addig fészkelődtek, míg végre össze nem hozták a trónörököst. Néha olyan kicsiségeken múlik egy ország sorsa, mint hogy van-e pénze egy királynénak több szobát is kifűttetni egy akkora épületben, mint a Louvre, vagy spórolnia kell a tűzifán.
Annáról mesélhetnénk még, de most nem ő a fő téma, haladjunk. A Dumas-regények negatív Mazarin-ábrázolásával ellentétben úgy tűnik, az olasz bíboros jó munkát végzett Lajossal: az ő irányítása nélkül a fiatal király sose válhatott volna azzá, aki lett. Lajos 22 évesen nősült, természetesen politikai okokból kellett elvennie a vele pontosan egykorú Mária Teréziát (persze nem a mi Mária Teréziánkat, aki egy évszázaddal későbbi, de ez is Habsburg volt, csak nem a bécsi, hanem a madridi ágból). A filmek elég gonoszul a királynál idősebbnek és kifejezetten csúnyának állítják őt be, mintegy ezzel mentegetve Lajos hűtlenségét. Mintha egy feleségnek ahhoz csúnyának kellene lennie, hogy egy férfi, aki ráadásul abszolút monarcha, más szoknyák alá is bebújjon... Főleg, ha francia és istenkomplexusa van. (OK, a képről úgyis kiderül, hogy Mária Terézia nem indulhatott volna a Miss 1660-on, de amint látni fogjuk, Lajost nála vonzóbbak se sokáig tartották rövid pórázon, amíg le nem higgadt.)
A fiatal és tesztoszteronból alapos készletekkel rendelkező király első botrányos húzása nem sokkal az esküvő után következett be. Ekkor került a francia udvarba Stuart Henriett, aki a korábban trónfosztott, sőt, 1649-ben kivégzett angol kolléga, I. Károly lánya volt.
Henriettet Lajos öccse, Fülöp (akinek az udvarban a Monsieur megszólítás dukált) vette feleségül, természetesen azért, mert a gallok megint jóban akartak lenni a szigetországbéliekkel, akikkel történelmük során már elég sokszor összezördültek. De most alig bírtak kibújni a bőrükből: végre ismét egy normális királlyal tárgyalhattak, nem holmi önjelölt népboldogítóval, és a francia diplomaták nem kényszerültek arra, hogy polgárlányokat táncoltassanak a követségi fogadásokon, igazi hercegnők és udvarhölgyek helyett. Örömükben mindjárt össze is hozták Fülöpöt Henriettel...
A gond csak az volt, hogy Fülöpről gyakorlatilag köztudott volt, mennyire nem érdeklik a nők, és mennyire nagy rajongója a szemrevaló fiatal srácoknak. Ez a tény jelentősen megkönnyítette a király útját a nála hat évvel fiatalabb ifjú feleség fehérneműje felé. Nota bene: I. Károly özvegye és gyermekei hosszú ideig élvezték a francia udvar kicsit sem bőkezű (például fűtés nélküli) vendégszeretetét, amíg 1661-ben be nem következett a restauráció: Henriettet azon "melegében" adták hozzá Fülöphöz, hogy Anglia ismét királyság lett. Mindenesetre Lajos és Henriett (itt jobbra lent, de nem Lajos, hanem a férje képével) ismerték már egymást korábbról, csak most nagyon más volt az élethelyzetük.
Az ember az öccse friss feleségét azonban még a francia udvarban se kerülgeti olyan nyíltan, mint bárki más asszonykáját vagy aktuális kedvesét, a király és Henriett ezért kitalálták, hogy paravánként a Madame (ez volt Henriett megszólítása) egyik udvarhölgyét használják. A játék lényege az volt, hogy a király úgy tesz, mintha ennek a bizonyos udvarhölgynek csapná a szelet, de közben Henriettet fűzi. Madame csak arra nem számított, hogy a 17 éves Louise Françoise de la Vallière nagy ártatlan őzike szemeivel addig bűvöli a királyt, míg az el nem felejti, hogy a paravánra nem szokás ráfeküdni.
Henriett Guiche grófjával vigasztalódott, La Vallière pedig királyi szerető lett, bár a kezdetek nem voltak éppen könnyűek: mind Lajost, mind La Vallière-t alaposan megszorongatták annak érdekében, hogy hagyjanak fel a viszonyukkal. A feleség, Mária Terézia is hamar tudomást szerzett a dologról, Louist kirúgták Madame szolgálatából, a lány majdnem beállt apácának, de a király utána ment, és a Louvre-ba költöztette (amelyet akkoriban valószínűleg már kicsit jobban fűtöttek, mint Lajos fogantatása idején). 1663-ben meg is született első közös gyerekük.
Csak, hogy némi fogalmat alkothassunk arról, mit jelentett akkoriban akár feleségnek, akár szeretőnek lenni: a királyné, Mária Terézia 11 év alatt hat gyereket szült, és ezekből csak az első, Lajos, a trónörökös érte meg a felnőttkort (persze trónra sose lépett, XV. Lajos ugyanis XIV.-nek a dédunokája volt!). A kegyencnő 5 év alatt öt gyereket szült, és ezekből kettő nem halt meg csecsemő- vagy kisgyerekkorában.
Vagyis a Napkirály hivatalosan két nőt termékenyített meg folyamatosan, és valószínű, hogy ha éppen egyik se volt formában, elkapott ő másokat is, az tuti, hogy ennek az uralkodónak ugyanannyira nem lehetett nemet mondani, mint az olümposzi Zeusznak. A nők meg folyamatosan fogantak, szültek és gyászoltak, ez még akkor is elképesztő strapa lehetett, ha akkoriban a gyerekhalandóság számunkra elképzelhetetlen méretű volt, most gondoljunk bele, hogy a királynál jobb orvosai nyilván senkinek nem lehettek, és ebből a 11 gyerekből mégis csak 3 jutott túl az első éveken.
Lajos 1666-ban, az anyja halála után tette meg La Vallière-t hivatalos kegyencnővé (favorite en titre), de ez inkább rontott a kapcsolatukon, mint hogy a nő kiugrott volna a bőréből boldogságában: La Vallière nem bírta a nyilvánosságot, jobban élvezte, ha csak kettesben lehetett a királlyal, mondhatnánk, meglehetősen introvertált személyiség volt, és ez egy királyi szerető esetében nem igazán előnyös. A következő évben Lajos le is cserélte egy új üdvöskére, Françoise Athénaïs-ra, aki a változatosság kedvéért férjnél volt, és Montespan márkinéként vált ismertté.
A király 29 éves volt, a márkiné 27, kétgyermekes anya, és Lajos szerint világra szóló szépség. (Ítéljétek meg magatok, mennyire volt igaza, de legyetek kíméletesek!) Lajos már 1667-ben, tehát egy évvel azután, hogy La Vallière-vel próbálkozott a kegyencnő címmel, új kedvesét hivatalosította ilyen minőségben, és Athénaïs nem is húzódozott a nyilvánosságtól, mint elődje, sőt, igazi partiarcként olyan ügyesen tette-vette magát, hogy egészen 1679-ig nyeregben maradt, ami testvérek közt is 12 év - manapság kevés házasság tart ennyi ideig...De nem ő lett a csúcstartó.
A régi és az új kegyencnő három évig egymás szomszédságában élt (a Louvre-ban, hol máshol), Lajos látogatta a feleségét, La Vallière-t, meg Athénaïs-t is, de legtöbbször az utóbbival töltötte az éjszakákat. Azért arra is odafigyelt, hogy a nejének megadja, ami jár, és ritka házastársi látogatásai után Mária Terézia mindig feltűnően vidám volt. La Vallière-t azonban tényleg nem boldogította tovább (pedig az a maga félénk módján megpróbálta visszahósítani), minek köszönhetően a nőnek több gyereke nem is született. 70-ben az első kegyencnő megbetegedett, felépülése után pedig végképp a valláshoz fordult, még könyvet is írt a jámbor életről, és persze kiköltözött a huzatos palotából. Két életben maradt gyerekét egyébként a király törvényesítette, megkapták a Bourbon nevet.
70-től tehát Montespan márkiné gyakorolta a legnagyobb befolyást a királyra, miközben szült egy rakás gyereket, összesen hetet. Igazán szerencsés volt, mert ebből a hétből négy meg is érte a felnőttkort, mitöbb, a férjétől származó két idősebb is megúszta az összes betegséget és balesetet, ami a XVII. században a kiskorúakra leselkedett. Athénaïs egyébként nem maga nevelgette a porontyait, őket Madame de Maintenon-ra bízták: ne felejtsük el ezt a nevet, mert még szerepe lesz a történetünkben.
Madame de Montespan "uralkodásának" tizenkét éve alatt nem csak szeretkezéssel és gyerekszüléssel foglalkozott (mielőtt még a női princípium netovábbjának kiáltanátok ki: sose főzött és sose mosogatott), de ahogy már említettük, imádta a társasági életet is, és kifejezetten bírta az olyan léhűtő bölcsészeket, mint Corneille, Racine vagy La Fontaine - akiknek a neve valahogy máig fennmaradt... Valaki biztos lobbizik értük. Az alábbi tablón további ismerősöket is felfedezhetünk.
Lajos végül elhidegült Athénaïs-től is, aki ezt nem tudta szépen és szelíden elfogadni, mint annó La Vallière, és olyan kétségbeesetten próbálta visszaszerezni a király szerelmét, hogy belekeveredett egy nagyon csúnya mérgezési botrányba, amely a francia társadalom legfelsőbb rétegeit érintette. A fene se tudja, hogy Mme de Montespan tényleg érintett volt-e, vagy sem, mindenesetre komoly vádak merültek fel ellene (ez az egész sztori külön posztot érdemelne, olyan szövevényes): az még hagyján, hogy szerelmi bájitallal próbálkozott volna a királynál, de esetleg még meg is akarta gyilkolni... Mondjuk ennek az utóbbi vádnak nem sok értelme volt, ha valakit, akkor a féltékeny kegyencnő inkább egyik riválisát tette volna el láb alól.
Mégis gyanúba keveredett, mert egy vetélytársnője, Marie Angélique de Fontanges hercegnő, aki 17 évesen lett a Napkirály szeretője, 20 évesen valóban meghalt, de mint mostanság a törvényszéki orvosok bizonyították, a rövid életű királyi szerető nem merénylet áldozata lett. Lajos egyébként is elég hamar szakított vele magától is. A mérgezési botrány kapcsán több főnemest ítéltek halálra illetve gályarabságra, de király nem hagyta, hogy Mme de Montespan ellen is vádat emeljenek. Ettől függetlenül azonban a kegyencnői státusztól kénytelen volt elköszönni: így tudott színre lépni a korábban már említett királyi nevelőnő, Madame de Maintenon, alias Françoise d’Aubigné.
(Tudom, hogy épp elég sok a név, és ezt még csak súlyosbítja, hogy némely szeretőt két teljesen különböző néven is emlegetek, de hát ilyen bonyolult volt a nemesek élete, mit tegyek...)
Persze Mme de Maintenon nem akkor kezdte a királlyal folytatott kapcsolatát, mikor Mme de Monstespan lelépett a színről, hanem már 1675-ben, vagyis négy évvel a hivatalos kegyencnő (és a gondjaira bízott gyerekek anyja) bukása előtt. Miközben Lajos vígan kufircolt Athénaïs-szal, elcsábította a szép nevelőnőt is, és hogy be ne dőljünk az annyira sokszor emlegetett közhelynek, hogy a férfiak mindig a friss hús után ácsingóznak, szögezzük le, hogy Françoise három évvel idősebb volt Lajosnál, a csábítás idején kereken negyven éves.
Nem hamvas fiatalsága ragadta meg a királyt (aki ez iránt sem maradt érzéketlen, ahogy fentebb a 17 éves lányka esetében láttuk), hanem a szépsége, eszessége és szemérmessége (ezek Lajos szavai) - de most komolyan! Hogy mennyire volt szemérmes, arról nem nyitnék vitát, mindenesetre a legsikeresebb kegyencnőnek bizonyult: igaz, ebben nem kis szerepet játszott az a tény, hogy egyenrangú társa tudott lenni a királynak, és minden gyerekéről ő gondoskodott. Ugyanakkor valószínűleg vagy meddő volt, vagy egyetlen gyermeke sem maradt életben, mert információink szerint se korábban meghalt férjétől, se előző szeretőjétől, se a királytól nem szült) - ami valószínűleg épp, hogy előny volt, mert így minden energiáját Montespan gyerekeire fordíthatta, mitöbb Lajos még a Dauphin (trónörökös) körüli teendőket is rábízta.
Françoise még azt is elérte, amit királyi szeretők szinte soha (kivéve Boleyn Annát, aki viszont nagyon ráfizetett): uralkodója elvette feleségül. Persze csak titokban, mert nyilvánosan csak királyi hercegnőt vehetett volna el. Lajos inkább nem alapított új vallást azért, hogy azt vegye el, akit akar, és csendben megvárta felesége, Mária Terézia halálát. Csak ezután 1683-ban kötött ún. morganatikus házasságot Mme de Maintenonnal. Lajos 45, Françoise 48 éves volt. (Tegyük persze hozzá, hogy egy idejekorán megszületett és életben maradt trónörökös, aki éppen ekkoriban fiút is nemzett - ki nem találjátok, hogy nevezték el, ugye - elég kényelmessé teszi egy monarcha hangulatát, és az megengedheti magának a luxust, hogy már ne aggódjék az öröklés miatt.)
Úgy tűnik, a Napkirályt teljesen megfőzte a csendes, mitöbb, kissé puritán, és nagyon okos Françoise. Vége szakadt a nagy bulizásnak, duhajkodásnak, Lajos nem szaladt minden szoknya után, vagy legalábbis sokkal kevésbé feltűnően tette, úgy tűnik lenyugodott, az életközépi krízist meg még nem találták ki. Máig folyik a vita arról, hogy mennyire tartotta Françoise a markában a királyt, sokan minden rossz döntésért, például a vallásszabadság megszűnéséért és a protestánsok kiűzéséért is őt teszik felelőssé, de úgy tűnik, ez erős túlzás. Persze mindig kényelmes egy gonosz boszi nyakába varrni a kellemetlen dolgokat, de valószínű, hogy XIV. Lajos nem egyedül a feleségére hallgatott - aki egyébként a nyilvánosság előtt nem is számított senkinek. Françoise pár évvel túlélte a királyt, akivel kerek negyven évig volt szerelmi és elsősorban szellemi kapcsolata.
Ijesztgetésül: XIV. Lajosnak egyébként összesen legalább nyolc, elismert és nevesített szeretője volt, jóval több, mint az apjának, XIII.-nak (neki csak kettő), de kevesebb, mint a dédunokájának, XV.-nek, akinek stílusosan tizenöt. Nyugi, most megkegyelmezek minden kedves olvasónak, és a kisebb jelentőségű szeretőket nem sorolom fel. De az lehet, hogy egyszer sorra kerül XV. Lajos, aki a nőcsábászkodásban valószínűleg minden francia királyt felülmúlt, olyannyira, hogy egynémely szeretője még híresebb is, mint ő maga.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
