Ismét a Bibliához fordulunk elképesztő történetért, már csak azért is, mert Judit sztoriját régen ígérem (nem csak én, hanem fölülmúlhatatlan Delila-posztjával hagyományt teremtő tiboru mester is), kétszer szavazásra is bocsátottam, de valahogy nem sikerült első helyre kerülnie, pedig ha valaki, ő igazán megérdemli.
Mikor azt mondom, az Íráshoz fordulok, hozzá kell tennem, hogy a héber Bibliába nem válogatták be (na, tessék, nem először éri igazságtalanság szegény hősnőnket), de a keresztényeknek tetszett annyira, hogy betegyék, noha azzal ők is tisztában voltak, hogy ez legkevésbé sem történeti elbeszélés, hiszen Nabukodonozor nem Asszíria, hanem Babilon ura volt, ahogy ezt minden kisgyerek és operarajongó tudja, márpedig itt azzal az ócska szöveggel jön az Írás, hogy az asszírok fölött uralkodott. Vagyis, drága töri- és hadtörténelem-szakos olvasók, ne tessék nagyon komolyan venni, tekintsünk az egészre úgy, mint mítoszra.
A sztori szerint Nabucco (nem a gázvezeték, persze) már megint valami baromi nagy hadjáratra szánta el magát, ezúttal egy bizonyos Arfaxád király ellen, és mindenféle közel-keleti népet kötelezni akart, mint a NATO, hogy küldjenek neki pénzt, paripát, fegyvert, meg persze bevetésre kész, kiképzett és több nyelven beszélő katonákat, akik majd vérüket ontják miatta. A népek azonban, csak, m
ert az a dezinformáció terjedt el, hogy Nabucco hatalma kissé megkopott, és már nem olyan nagy jani, mint volt, cirkalmasan fogalmazva elküldték... oda, ahová mi szoktuk az IMF-et.
Nabucco nagyon nem komálta ezt a pökhendi viselkedést, melyet a népek vezetői otthon belpolitikai céljaikra messzemenőkig felhasználtak, noha akadtak olyan hangok, hogy nem lesz ez így jó, megszívjuk mi ezt még, satöbbi, de a hangok tulajdonosait gyorsított eljárásban hazaárulóvá nyilvánították, további sorsuk ismeretlen. A hatalmas babiloni, vagyis itten most asszír király viszont válogatott káromkodások közepette letette a nagyesküt, hogy megtanítja még a közel-keleti népecskéket kesztyűbe dudálni.
Ő a maga részéről minden további késlekedés nélkül Arfaxád és hadserege ellen vonult, alaposan elpáholta őket, a királyt s. k. nyiffantotta ki (akkor még divat volt a fővezérnek is kézitusába keverednie) oszt hazatérve Ninivébe 120 napos népünnepélyt tartott, amit a váro
slakók idegeit igencsak megviselte, mert alig győzték tisztességesnek szánt lányaikat megvédeni a tesztoszterontúltengésben és alkoholmérgezésben vergődő katonák támadásaitól. Vagyis nem igazán győzték, de ez egy másik történet.
Mikor már unalmassá vált a permanens bulizás, és kezdtek kijózanodni, Nabuccónak felködlött, hogy valamiféle elszámolnivalója volt a fél Közel-Kelettel [lásd a térképet alább, elnézést, hogy portugálul van], és esküt is tett, meg hasonlók, úgyhogy ideje lenne hozzálátni. De baromira nem volt kedve megint hadjáratot vezetni, meg olykor az egyéb államügyekkel is foglalkozni kell, ahogy a miniszterei félénken utalgattak rá, nagy stósz aláírandó
agyagtáblával futkorászva a trón körül, úgyhogy Nabucco összehívta a kormányülést, és rövid úton közölte mindenkivel, hogy határozott: mindenkit ki kell irtani, aki nem parírozott pár hónappal korábban, és a kiirtást tessék szó szerint venni, mert aki ezzel nem ért egyet, az személyesen őt, a győzedelmes Nabuccót támadja, és majd jól megnézheti magát, ha elbocsátják a szolgálatból, oszt még nyugdíjat se kap.
Majd hívatta a hadsereg-főparancsnokot vagyis jobbkezét, Holofernészt, és neki is elismételte a kiirtásról való rendelkezést, illetve nagy vonalakban megadta, hogy hány katona, ló és lovas vegyen részt a hadjáratban, majd költői 
képet festett az ellenség jövendő holttesteinek kívánatos elhelyezkedéséről.
De hol marad már Judit? - kérdezgetitek türelmetlenül. Jön ő, csak még egy kicsit várat magára, de addig is kisminkeli magát, hogy szép legyen, mire eljön az ideje.
Holofernész meghallgatta a titkosszolgálat jelentéseit, felállította remek hadseregét (120 ezer gyalogos, 12 ezer lovas, számtalan ló - ezeket nehéz volt megszámolni, mert folyton össze-vissza nyargaltak, meg lopták is őket, úgyhogy a lovászok számlálhatatlanul soknak nyilvánították őket), majd nekiindult tarolni.
Nem sok ellenállásba ütközött, ide-oda vonult, és mindenféle városokat elfoglalt, népeket megtizedelt (a teljes kiirtást se ő, se Nabucco nem gondolta egészen komolyan, de a PR miatt kénytelenek voltak túlzásokba esni), úgyhogy a még hátralévő népek és városok gyorsan összekapták magukat, és követeket küldtek Holofernészhez, hogy ők nem is úgy gondolták, puszta tévedés volt az egész, szívesen adnak katonát, meg minden mást is (nő kell, kaja vagy sör?) Nabucco a legnagyobb, Nabu a 
király, ők meg kis porbafingók, és várják a parancsokat.
Holofernész megvonta a vállát, elfogadott mindenféle adományt, nőt, kaját és sört egyaránt, de ez nem tartotta vissza attól, hogy lerombolja a meghunyászkodó népek templomait és igen kevéssé természetbarát módon ki ne irtsa szent ligeteiket. Hogy ennek mi értelme volt? Nabucco odáig pöffeszkedett (a teljhatalom sokaknak az agyára megy), hogy nem csak a halandók kiirtására adott parancsot, hanem isteneik meggyilkolására is, azok ellen pedig csak így lehet fellépni, kiéheztetéssel (mert amelyik istennek nem áldoznak husit és némi gyümölcsöt, ződséget rendszeresen, az éhen pusztul, halál komolyan, de a papjainak mindenképp elmegy a kedve a szolgálattól).
Pár isten sikeres likvidálása után Holofernész és eddig dicsőn menetelő hada Júdea hegyei elé érkezett, de ahelyett, hogy nekilátott vol
na a hegymászásnak, tábort veretett, és egy hónapos pihenőt rendelt el, élelmiszer-beszerzés ürügyével. Valójában az Úr intézte így, aki időt akart hagyni a júdeaiaknak, hogy összekapják magukat és kitaláljanak valamit, az Ő temploma védelmére. (Az csak mellékesen érdekelt bárkit is, hogy az élő emberekkel mi lesz.)
A zsidók elszánták magukat az ellenállásra, és kétféle intézkedést foganatosítottak. Egyik katonai, másik vallási jellegű volt.
Megerősítették a hegycsúcsokat, megszállták a hágókat, élelmiszer-készleteket halmoztak fel, majd tömeges böjtölésbe és imádkozásba fogtak, mert az sose árt.
Holofernész hiába várta a hason csúszó parlamentereket, azok csak nem jöttek. Felderítői jelentéseiből pedig értesült az általános mozgósításról úgy katonai mint vallási értelemben, az Izrael-szakértőnek számító Achior nevezetű zsoldos pedig pár mondatban összefoglalta neki, hogy mit kell tudni erről a népről, mert az akkoriban még nem voltak annyira híresek, mint ma. Egyszersmind azt a tanácsot merészelte adni Holofernésznek, hogy ne nagyon ingerelje a zsidók Istenét, mert baromira meg fogja ütni a bokáját.
Az asszíroknak persze nem smakkolt ez a kishitű hozzáállás, és arra a remek ötletre jutottak, hogy kiszolgáltatják a szakértőt a júdeaiaknak, vagyis a legközelebbi település, Betiula harcosainak. Ezek érdekes módon nem gyanúsították kémkedéssel, pedig az lett volna kézenfekvő, hanem népgyűlést hívtak össze, ott hagyták, hogy elmondja, miként került oda, majd jól hátbaveregették, és rendeztek egy nagy bulit a tiszteletére.
Holofernész hadműveletei ugyan nem jártak sikerrel, de kapott egy fülest a moabitáktól, hogyan szomjaztathatja halálra Betiluát, és kíméletlenül el is zárta a vízutánpótlást, úgyhogy a szerencsétlenek már pár nap múlva dögrováson voltak. A város vezetői erős népi ráhatásnak engedve ú
gy döntöttek, hogy még öt nap, és ha nem jut semmi az eszükbe, nem esik az eső (ami arrafelé ritkaságszámba megy), illetve nem jön külső segítség, ők minden előző fogadkozás ellenére megadják magukat.
Ekkor lépett színre Judit. Na, végre!
Róla annyit kell tudni, hogy igen szemrevaló asszonyka volt, valóságos szépség, de több, mint három éve parlagon hevert, özvegy lévén, ami nem túl kellemes állapot, úgy általában. Férje, Manassze napszúrásba (vagy gutaütésbe) halt bele, de igen előzékeny ember lévén csinos vagyont hagyott a feleségére, aranyat, ezüstöt, földeket és szolgákat is, szóval, nem ment rosszul a szép Judit sora, csak férfi nem volt az életében. Még a rossz nyelvek szerint sem, márpedig azok kerepelnek, ha kell, ha nem.
Az azonban gyanús, hogy hősnőnk mennyire vigyázott a vonalaira, bár ő váltig állította, hogy vallási okokból böjtöl, nem fogyni akar, de mi azt jobban tudjuk: szigorú kiképzője parancsának engedelmeskedve készült a bevetésre. Kizárólag Norbi update kajákon élt, noha ünnepnapokon megengedett magának némi nassot is.
Elég az hozzá, hogy bizonyos forrásokból (pletykás szolgálóitól, vagy ki tudja, hogyan) értesült róla: nem elég, hogy a nép szomjazik (noha saját készletei voltak, azért ezt eddig is tudta),
de a polgármester meg a helyettese megadásról hadovál. Ez volt a jelszó, amire várt.
Szerepéhez hozzátartozott, hogy először kioktassa a városatyákat arról, hogy mi a vallás meg a hazaszeretet. Odarendelte őket magához, mint valami tábornok (azért ehhez Valakinek kellett lennie, nem holmi egyszerű özvegynek), és tartott nekik egy pofás kis beszédet, amelyet természetesen egy írnok sebtiben jegyzőkönyvbe is vett, nehogy elvesszen az utókor számára. A beszéd lényege az volt, hogy megadásról szó sem lehet, Isten meg fogja őket menteni, ezt ő, Judit, a legfelsőbb forrásból tudja, csak maradjanak veszteg, és persze imádkozzanak, majd ő mindent elintéz, mégpedig a kijelölt öt napon belül. Pofa be, lelépni.
Miután lerendezte a pasikat, felöltözött először darócruhába, mert imádkozni csak úgy hatásos, és az Úrnak is tartott egy szép szónoklatot, kezdve mindjárt a Dina-féle sztori felidézésével, amit mi is előadtunk már a blogban, ugyanis a Szichem-béli vérengzéshez valami hasonlót forgatott a szép fejecskéjében.
Az ima végeztével vett egy jó fürdőt (basszus, neki tényleg volt vize), megint átöltözött (aznap már legalább negyedszerre, mer
t a polgármestert is csinosan fogadta), kisminkelte magát, feltette az összes karperecét, a legdrágább fülönfüggőjét, bokaláncát, orrkarikáját, meg ami volt otthon, beparfümözte magát finoman, és szolgálójával nekiindult. (Utóbbival cipeltette a bevetésen nélkülözhetetlen élelmiszerkészletet, valamint még pár szexi fehérneműt, áttetsző fátylat, a tisztasági csomagját és a sminkfelszerelését.)
Nem mondjuk, hogy kurvásan nézett ki, mert annál jobb volt az ízlése, de lehet, hogy mi kicsit visszahőkölnénk... Végigvonult a kisvároson, ki a kapun, le a hegyről, egyenest egy asszír előőrs katonáinak karjaiba, akik vigyorogva érdeklődtek:
- Hová, hová, szépas
szony?
Mert a katonák tudnak lovagiasak is lenni. Vagy totál hülyék, ha csinos nőt látnak.
Judit, olyan lélekjelenléttel kezdett a legendájába, mintha több éves kémnői gyakorlattal rendelkezne (vagy legalábbis kiképzésben részesült volna): ő bizony azért jött el otthonról, mert egyrészt túl akarja élni az ostromot, másrészt szívesen elárulja, hogyan juthat be Holofernész egyenest Jeruzsálembe úgy, hogy egy embert sem veszít. Magyarul az áruló szerepét adta elő. A katonákban fel sem merült, hogy terroristával állhatnak szemben, és simán a hadvezéri sátorba kísérték. A kapcsolatfelvétel megtörtént, a feladat első része sikeresen teljesítve.
Holofernész se fából volt, azt meg kell hagyni, amint meglátta Juditot, kissé elhomályosult a józan esze. A nő profin kezdett az újabb nagyjelenethez, először is a manipuláció ősi szabályainak megfelelően jól benyalt a nagy hadvezérnek, aztán saját magát fényezte egy ideig, kifejtve, hogy milyen istenfélő asszony, és csak azért árulja el a népét, mert az az Úr parancsai ellen készül vétkezni (például a Templomnak szánt áldozati állatokkal a saját hasát tömné meg, borzasztó, nem?). Holofernész gondolatban levetkőztette a nőt, és szórakozottan bólogatott.
Judit ekkor tért rá a lényegre, ami az egész akciónak egyébként leggyengébb pontja volt. Hogy erről meggyőzze az ellenséges hadvezért, ahhoz elég mély bepillantást kellett engednie a dekoltázsába vagy hová. (Le is vett egy áttetsző fátylat, hogy a pasi jobban lássa a domborulatait.) Arról van tehát szó, hogy majd nagy és kizárólag éjjel végzendő imádkozások
közepette akarja kikémlelni, pontosan mikor akarnak vétkezni a júdeaiak, mert akkor Holofernész lecsaphat rájuk nyugodtan. Hát, ez tényleg baromi logikusan hangzott, legalábbis az asszírok számára, akik közben Judit melleit meg a fenekét bámulták, ki milyen szögből stírölhette.
A hadvezér igencsak virágos hangulatba került, ami azt illeti, és mindjárt azon kezdte törni a fejét, hogy miként fektethetné le Juditot, de lehetőleg úgy, hogy a nő is akarja, mert Nabucco jobbkezeként azért eléggé el volt kényeztetve, odahaza szép kis hárem állt rendelkezésére, nem most jött le a falvédőről, kifinomult szexuális kultúrával rendelkezett, na. Judit persze saját sátrat kapott, ráadásul még azt az engedélyt is, hogy éjszakánként menjen ki imádkozni a tábor mellé, merthogy majd ezen imádkozások során tudja majd meg a titkos infót a zsidók bűnözésének időpontjáról.
Három napig ment a csiki-csuki, Judit nem volt hajlandó Holofernésszel kajálni (hozott ő magának három napi hideg élelmet, különben is fogyózik), éjszaka meg ugye nem lehetett szexelni, mert akkor imádkozni kellett. Ima után Judit mindig meg is fürdött a vízforrásnál, ahol az őrség volt, hát, guvadt is az őrök szeme eléggé. Tényleg felhúzott mindenkit a környéken.
Negyednap estére Holofernész megelégelte a cicázást, most már aztán tényleg körberöhögik, ha nem vágja gerincre a szép kis árulót, úgyhogy visszautasíthatatlan meghívást intézett Judithoz: kajáljanak együtt, és utána élvezzék egymás társaságát más módon is. Ez persze pont belepasszolt a nő terveibe. Még csodásabban kicsípte magát, m
int első alkalommal, és nem felejtette a sátrában azt a jófajta bort sem, amit éppen erre az estére tartogatott. Holofernész azt hitte, bírja a piát, aztán még elbír Judittal is. Nos, a sztori szerint tévedett. Mikor végre egyedül maradtak a sátorban, és nekidurálhatta volna magát a tulajdonképpeni csábításnak, szégyenszemre elaludt, és cseppet sem erotikus módon horkolt, mint a fene. Judit mindenesetre esküdözött később, hogy semmi sem történt köztük, de ki tudhatja azt. A képzőművészek, akik imádnak meztelen nőket ábrázolni, főleg levágott férfifejek társaságában, persze nem mind hisznek abban, hogy Judit és Holofernész között nem történt semmi, különben se passzol bele a fekete özvegy imázsába, aki szex után megöli a hímet.
Judit mindenesetre felöltözve vagy levetkőzve, szex nélkül vagy szex után fohászkodott egyet, fogta Holofernész kardját, és mint aki a hóhér OKJ-s oklevelet is megszerezte, lenyisszantotta a pasi fejét. (Sok ábrázo
lás szerint a szolgálója is segített a műveletben.) Ellenséges vezér likvidálva, feladat teljesítve, dicséret kilátásban. Most már "csak" épségben vissza kellett térniük hazai területre. Ja, és a bizonyítékot is ajánlatos volt magukkal vinniük.
Amint látjuk, Judit nem az a finnyás nőci volt, aki még egy csirke nyakát se tudja elvágni. Mert az még hagyján, hogy valakit megölünk, de a fejét levágni sokkal durvább, arról nem is beszélve, hogy az adott fejet hazavinni mennyivel perverzebb. Ilyeneket csak pszichopata sorozatgyilkosok szoktak csinálni, meg persze terroristák, akarom mondani szabadságharcosok, vagy képzett kémek.
Judit tehát először leemelte az ágyfüggönyt, beletekerte a fejet, még egyszer körülnézett, hogy minden festőien el van-e rendezve a reggeli holttest-megtalálós jelenethez, majd átadta a fejet a szolgálójának
, és úrinőként elindult szokásos éjjeli imádságos útjára a táboron kívülre. Még valami vicceset is mondott az őröknek, mikor odaért hozzájuk, azok meg jóindulatúan mosolyogtak, csettintettek, és integettek, hogy mehet.
Odahaza nagy ünneplés, hitetlenkedés, álmélkodás. Előhívták a korábban elfogott Achiort, hogy nézze meg Holofernész fejét (és azonosítsa, merthogy csak ő ismerte), a szerencsétlenre olyan sokkoló hatással volt a látvány, hogy elájult, majd később szégyenében (és persze abbéli meggyőződésében, hogy a zsidók Istene az igazi) betért, akármilyen fájdalmas is a körülmetélés. De itt még mindig nem ért véget a mi Juditunk szerepe, nem ám, most kiadta a parancsot a város férfi lakosságának (akik már ki tudja, hány napja szomjaztak, ha még emlékszünk rá), hogy tűzzék ki a fejet egy lándzsára, és indítsanak támadást az asszírok ellen, mert fővezér nélkül úgyis farkukat behúzva elslisszolnak Ninive felé. (Ez milyen hihető...)
_jpg!xlMedium.jpg)
Ettől fogva a mese átcsap győzelmi mámorba, az asszírok megfutamodtak, mindenüket hátrahagyták, a júdeaiak harminc napig fosztogatták a tábort (vagy nagyon gyengék voltak még a szomjazástól, vagy nagyon összevesztek a zsákmányon), Juditot annyit dicsőítették, hogy beleszédült, bár lehet, hogy csak a diétáját fogta szigorúbbra, mert ebben sem ismert bocsánatot, és a templom előtti táncos előadás főszereplőjeként legjobb formájában akart mutatkozni.
Sajnos olyan csökönyös volt, hogy hiába kérték feleségül egy tucatnyian, csakazértse ment férjhez, és állítólag soha többé nem szexelt, miután a férjét eltemette, hát, az is lehet, hogy szép volt ugyan, de aszexuális. Vagy a titokzatos kiképzőjébe szerelmes...
Ha szép nőt láttok festményen levágott fejjel, azért ne vegyétek biztosra, hogy Judit az, mert lehet Salomé is, Keresztelő Szent János társaságában, bár ő nem s. k. végezte a piszkos munkát. Az özvegyekkel meg nem árt vigyázni, főleg, ha "szüzességi" fogadalmat tesznek.
APPENDIX
Bizonyítandó, mennyire szeretik a festők ezt a témát, mellékelek még pár olyan ábrázolást, ami már nem fért bele a posztba. Szerintetek mi olyan izgalmas egy levágott férfifejet kézben tartó vagy egy pasit épp lefejező szép nő (vagy nők) képén?
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
