Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 évesA belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
Látjátok, feleim, mégis sort kerítek az általatok háromszor kigolyózott sztorira, miután a sors, a vakvéletlen vagy a gondviselés (nem kívánt törlendő) az utamba sodort egy Trója-regényt. No, nem a középkori változatot, hanem egy egész frisset, Lindsay Clark követte el (Trója - Háború a mítoszok földjén), és meglepően jó. Mivel képes voltam végigolvasni a Trója-sztorit körülbelül hatezredszerre, és még mindig meg tudott mozgatni, úgy döntöttem, hogy igazságot szolgáltatok Helénának. Mivel már hetek óta nem tudom megszülni ezt a posztot, úgy döntöttem, a (máskor szokásos és remélem) vicces képaláírásokról ezúttal lemondok, mert az rengeteg időt venne még igénybe, sorry.
Ahogy Thomas Mann írja, mélységes mély a múltnak kútja, és baromi nehéz elkezdeni egy mitológiai történetet, hiszen minden okozatnak van oka, de Ádámtól-Évától, vagyis ebben az esetben Gaia istennőtől és Uránosztól mégse illene kezdeni, szóval szorítkozzunk a lényegre. Heléna vagy Helené születéséről már írtunk, tehát azt tudjuk, hogy ő a messzevillámló és spermáját messzehullató Zeusz atyának és egyik áldozatának, szerencsétlen Lédának a lánya. Családfája kissé zilált, mert nem állapítható meg pontosan, hogy egy időben született három testvére (Klütemneisztra, Kasztór és Polüdeukész) közül ki volt édes, és ki csak fél, de ez nem is annyira lényeges.
Annyit érdemes megjegyeznünk, hogy a srácok anyukáját eléggé megviselhette a Zeusszal töltött pár perc (vagy a férje, Tündareusz örökös kérdezősködése, hogy a hattyú mennyire volt jó az ágyban, vagyis a tóparton), mert hamar lelépett, és otthagyta az összes gyerekét, akár istentől, akár halandótól származtak. Helené ezt még valahogy kibírta volna, de tizenöt éves korára olyan híres szépséggé serdült, hogy két öreg fószer, az egykori Minótaurosz-ölő Thészeusz és legjobb haverja, Peirithoosz azt találták ki, hogy végrehajtanak még egy majdnem utolsó, világraszóló csínyt, elrabolják az univerzum legszebb halandó nőjét. Mégpedig nem pusztán plátói célból. (Hol volt még akkor Platón!)
Helenét nem őrizték valami jól se akkor, se később, úgyhogy az öregeknek sikerült a hősbűntett. (A rajzon valami nagyon nem stimmel, ez a Thészeusz cseppet sem látszik öregnek...) Áldozatukat biztonságba helyezték, majd leültek kockázni (lásd alant), hogy eldöntsék, kié legyen a nő (osztozni nem akartak rajta, bármilyen nagy haverok voltak is). Thészeusz nyert, de alattvalói, az athéniek, akik már ekkor holmi demokráciáról álmodoztak, pechjére úgy döntöttek, hogy a városukba ezt a zsákmányt be nem viszi, úgyhogy a megroggyant király lemondott a hancúrozásról. (Rossz nyelvek szerint csak nem állt föl a pasinak, és a viagrát még nem találták fel, Helené szerencséjére.)
A két szerencsejátékos pernahajder nem tanult a leckéből, és a következő felvonásban azt találták ki, hogy Perszephónét rabolják el a Hádészból, vagyis az alvilágból, noha ő úgy egyébként férjes asszony, de azért Adoniszt se utasította vissza, mint tudjuk. Perszephónét Peirithoosznak szánták, hátha ő még tud valamit kezdeni egy nővel, vén kecske is megnyalja a sót-alapon. Ez a vállalkozás nem sikerült, (sőt, lesittelték őket az alvilágban, ahogy a lenti ábra mutatja), de kiváló alkalmat nyújtott arra, hogy Helenét őrizetlenül hagyják, így annak iker fivérei (Kasztór és Polüdeukész) viszonylag simán vissza is tudták szerezni.
Helené tehát többé-kevésbé ép állapotban tért vissza Spártába, és folytatta a szépségkirálynők jellemzően unalmas kis életét, várva, hogy valaki ismét felfedezze. A gond mindössze az volt, hogy kissé túl sokan fedezték fel, és mivel úgy mellesleg Spárta trónja is kilátásba volt helyezve a győztes számára mint extra bónusz (mert Heléna két fivére mindent megtett annak érdekében, hogy korán haljon, mint a mosónők, bár Zeusz végül életfogytiglan csillagképpé válássá enyhítette a halálbüntetést), nem az egy- vagy többéjszakás kaland, hanem a tartós kapcsolat réme lebegett a pasik szeme előtt.
Egy magabiztos és csöppet sem nyúlszívű királylánynak nem jelentett volna gondot, hogy túl sok a férjjelölt, legfeljebb kitalál pár, szinte teljesíthetetlen próbát, és aki mégis teljesíti, ahhoz esetleg hozzámegy, ha van kedve (a többit maximum kinyiffantják). De Helené nem volt az a Turandot-jellem, sőt, még Brünhildéhez se hasonlíthatnánk, apja meg sose heverte ki Zeuszt mint lyuksógort, így csak töketlenkedtek a kérőkkel.
Nem soroljuk most fel az összes pasit, aki ott tolongott Helénke körül, a két legfontosabb figura úgysem rá pályázott: az egyik a némi testvérféltékenység, házasságtörés és kannibalizmus által beárnyékolt családból származó Atreusz-fia Agamemnón, aki később a trójai háborúban a görögök fővezéreként jeleskedett, ekkorra már feleségül vette Helén nővérét, Klütemneisztrát, aki sokkal érdekesebb egyéniség különben, mint a húga (foglalkozunk még vele), Odüsszeusz pedig, a rafkós ithakai király a kevésbé szimmetrikus arcú, de annál intelligensebb Pénelopét szemelte ki magának (lásd itt alul, intim jelenet közepette). Vagyis az igazi nehézfiúk versenyen kívül lébecoltak Tündareusz udvarában, és piáltak az egészségére.
Helénke eddigre már választott (vagy csak meggyőzték arról, hogy kit érdemes választania), de főleg a papája rettegett attól, hogy akárki is lesz a nyerő, a többiek nagy eséllyel bepöccennek, és a csajnak el kell még szenvednie pár emberrablást, a környékbeli királyok kiirtják egymást, és a világbéke is megdől, hiszen arra a szépségkirálynők szoktak vigyázni. Ekkor jött elő Odüsszeusz egy rá jellemző, nyakatekert ötlettel, amely ugyan abban a pillanatban megoldotta a kérdést, hosszabb távon azonban korántsem bizonyult olyan nyerő ideának.
Eredményhirdetés előtt - ez volt a nagy ötlet - minden kérő esküdjön meg, hogy tiszteletben tartja Heléna ítéletét, és bárki is kezet emelne a nőre valaha, az összes vőlegényjelölt kötelezi magát arra, hogy a gonosztevő ellen vonuljon rendelkezésre álló haderejével, és addig haza se menjen, amíg a nőrablót kielégítő módon ki nem nyiffantják és az asszonyt - amennyiben még van igény rá -, vissza nem szerzik törvényes "tulajdonosának".
Tündareosznak tetszett Odüsszeusz észjárása, de ragaszkodott hozzá, hogy nem csak a valódi kérők, hanem a kibicek is benne legyenek az eskütételben, vagyis Agamemnón, és maga a kiötlő, Odüsszeusz is vállalja magára a ceremóniát. Ezek után Helénke nyugodt szívvel ki merte hirdetné a végeredményt: Meneláosz, Agamemnón öccse, vagyis dupla okból is sógora lett a kiválasztott szerencsés (akkor úgy tűnt, hogy szerencsés, mindenesetre.) Mi már tudjuk, hogy ez nem az a mese, amelyben boldogan éltek, amíg meg nem haltak, de egy ideig azért boldogan éltek.
Később pedig ebből, az Odüsszeusz által kiötlött kölcsönös segítségnyújtási és megnemtámadási szerződésből lett a trójai háború, de az már egy másik történet.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.