Legutóbb kénytelenek voltunk félbeszakítani a rendkívül tehetséges Eszter királyné történetét, akinek egy többszáz, felettébb csinos szűzből álló válogatott társasággal versenyezve sikerült a trónra szexelnie magát, mégpedig úgy, hogy se selejtezőn, se elődöntőn nem volt alkalma belemelegedni a kufircolásba … Igaz, legalább semmi más nem vonta el a figyelmét a versenyzésről, és megfelelő pártfogók is támogatták …
De mindez semmi volt ahhoz a küldetéshez képest, amelyet kiirtásra ítélt népe, a zsidóság megmentése érdekében kellett vállalnia. Nézzük, hogyan fogott hozzá Eszter, hogy felkészüljön a randira, amelyet NEM a férje kezdeményezett, márpedig, ahogy ezt korábban említettük, ez abban a speckó helyzetben 50%-os fővesztési kockázattal járt, nem egy szimpla szájhúzogatással, ha a pasi épp nem volt hangulatban.
A királyné hollywoodi sztárhoz méltón választotta meg a ruházatát, a sminkjét, az időt, a helyszínt és a fényviszonyokat, bár a világítástechnika kezdetleges színvonala miatt csak a napsugarak esési szögének matematikai pontosságú kiszámításában bízhatott, reflektorok helyett. Még jó, hogy nem az a kategória volt, aki csak sötétben néz ki igazán klasszul.
Eszternek egyszerre kellett nagyon csábosnak, és nagyon királynőinek lennie, ez majdhogynem mission impossible, mindenesetre egy mai divattervezőre nem bíznék hasonló feladatot, ha egy heteró nagyúr ízlésének eltalálása a cél. Ugye, igazam van?
De nem feszítem tovább a húrt: a vállalkozás sikerrel járt. Mikor az államügyekbe totálisan beleunt Xerxész meglátta trónterméből az udvaron közeledő, va
lósággal aranyló nejét, nem habozott felemelni a jogarát, és gyorsan megérinteni vele az asszonyt, tuti, ami biztos, nehogy valamelyik testőre félreértelmezze a dolgot, és még megfosszák szegényt nőt attól a szépséges, királynői fejecskéjétől.
Ha rajta, Xerxészen múlott volna, nem sokat teketóriáznak, hanem elvonulnak a legközelebbi hálóterembe, de épp hivatali idő volt, meg az se látszott valószínűnek, hogy Eszter csak azért kockáztatta így a kis életét, hogy széttárja neki a combjait … Szóval, a király, mikor végre sikerült megszólalnia, megkérdezte a nejétől, hogy vajon mi szél hozta. Feltételezvén, hogy biztos kérni akar valamit, pasira jellemző gyakorlatiassággal és az érzelmi intelligencia meglehetős hiányát fitogtatva, mindjárt elébe is ment a kívánságnak: esetleg a fél ország kéne? Vagy toronyóra aranylánccal?
Eszterke, ha egy önző némber lett volna, akár azt is válaszolhatta volna, hogy most azonnal válj el az összes többi feleségedtől és dobd ki az ágyasaidat, oszt vezesd be a monogámiát, mert unom, hogy hétszámra rám se nézel, és más csajokkal élvezkedsz, miközben én csak herélteket látok … De nem volt önző, és a monogámia ötlete se jutott eszébe, úgyhogy annyit merészelt kérni, hogy az ő hites ura menjen már el kajálni hozzá aznap este. Ja, és hozza magával a spanját, azt a kedves Hámán bácsit is.
Mi sem egyszerűbb ennél, gondolta a király, bár azt nem értette, hogy minek oda Hámán, sokkal romántrikósabb lenne kettesben eszege
tni, de ha az asszonynak ez a fejlövése, ám legyen. Kaja után még mindig lepattinthatja a jóembert, aztán bepótolhatják azt a hónapot, ami csakis Xerxész hibájából maradt ki …
Hámán baromira meg volt tisztelve, dagadt a mája, hogy egy ilyen exkluzív vacsorára ő is hivatalos. Pontosan megjelent, és szokása szerint eljátszotta a jó ivócimborát, mert borozgatni, azt nagyon lehetett vele, ezért kedvelte a király annyira. Senki nem tudott olyan jól vicceket mesélni, ha be volt állva, mint Hámán tesó. Persze, ezen a lakomán bizonyos vicceket mellőzni kellett, de azért jól érezték magukat. Mikor már eléggé a pohár vagyis a kupa fenekére néztek, Xerxész megint előjött a mantrával, hogy ugyan, mit szeretne tőle a neje, csak nem a fele királyságát, mert azt bármikor, szívesen, csak menjenek már az ágyikóba … De Eszter nem kért egyebet, minthogy következő este is jöjjenek el hozzá kajálni. Xerxész nem értette, hogy minek ez az időhúzás, de bólintott a javaslatra: egyébként a vacsi sokkal jobb volt, mint amit a hivatalos szakácsa szokott kotyvasztani, de ezt soha nem ismerte volna be.
Lehet, hogy Eszter kevert valami ajzószert Hámán italába, de az is lehet, hogy a jóember alapjáraton volt ennyire hülye, mindenesetre, mikor az a palotából hazafelé támolygova meglátta Mordekhájt békésen ücsörögni ahelyett, hogy az hétrét görnyedt volna előtte, annyira bepöccent, hogy odahaza családi összeröffenést hívott össze legközelebbi barátai és a neje részvételével, és dühöngve közölte velük, hogy ő képtelen megvárni azt az ádár 13-át, amit a papok népirtásra alkalmasnak találtak, most azonnal ki akarja tekerni ősellensége nyakát. Osztott-szorzott a társaság, megint csak folyt a szőlőlé bőséggel, ilyenkor persze megesik, hogy nem a legbölcsebb ötletek kerülnek terítékre. Végül arra jutottak, hogy legjobb lesz, ha
Hámán 50 láb magas akasztófát ácsoltat az udvaron (ilyen kerti díszük még úgyse volt), és mindjárt kora reggel, az első kávé elfogyasztása után, napirend előtti felszólalásban Mordekháj haladéktalan felkoncolását követeli a királytól (a kivégzés költségeit természetesen átvállalva).
Valószínű, hogy Eszter Xerxész italába is kevert valamit: az se bírt aludni a lakoma után, és mivel a dvd-lejátszó még nem volt feltalálva, olvasmányélményre vágyott. A királyok pedig olyan fából vannak faragva, hogy leginkább a saját tetteik elmesélését bírják élvezni, így aztán Xerxész a királyi krónikák egyik fejezetét olvastatta fel magának. Merő véletlen volt, az Úr keze, vagy a felolvasó rabszolga is be volt avatva Eszter haditervébe, nem tudni, de történetesen pont ott sikerült kihajtogatni a papírusztekercset, ahol arról szólt a krónika, hogyan dekonspirálódott Bigtána és Téresz Mordekhájnak köszönhetően. Xerxész annyi potenciális merénylőt kivégeztetett már, hogy nem csoda, ha pont ezekre nem emlékezett, de most mindjárt rákérdezett, hogy vajon kapott-e ez a Mordekháj valami jutalmat a hűségéért, mert az úgy dukál. Mire az álmosságtól félholt udvaroncok némi fejvakarás és forrástanulmányozás után egyöntetűen kijelentették, hogy jutalomnak nyomát sem találják a könyvelésben.
Úgy elment az idő az olvasással és keresgéléssel, hogy már meg is virradt, és Hámán épp megérkezett a palotába. Annyira szerette volna levajazni a királlyal Mordekháj kivégzését, hogy aznap éjjel le se feküdt. Xerxész mindjárt behívatta és feltett neki egy ravasz kérdést:
- Drága barátom, te ugyan mit tennél a helyemben, ha valakit nagyon meg akarnál tisztelni?
Hámán persze azt hitte, hogy Xerxész őt akarja újabb jutalmakban részesíteni, és rávágta, hogy a király adja oda a palástját, terítse a delikvens vállára, majd ültesse lóra, és az egyik legfontosabb 
kormányhivatalnokkal kísértesse végig a városon, azzal a szöveggel, hogy így cselekszik a király azzal, akit meg akar tisztelni. Hát, nekem ennél eredetibb ideáim lettek volna, de Hámán számára akkor ez jó ötletnek tűnt. Kábé 10 másodpercig, mert ennyi ideig tartott, hogy Xerxész elmondja neki: történetesen Mordekháj bácsi az, akinek ezt a díszlovaglást szánja, és ki más játszhatná a kikiáltó szerepét, ha nem Hámán? Pápá, kellemes kis akasztás, pápá dicsőséges sétalovaglás.
A békát le kellett nyelni, Hámán abszolválta ezt a nagyjelenetet, oszt sietett haza a feleségéhez sírni, hogy ő milyen szerencsétlen, hogy mennyire nem jönnek be a tervei, és most mi a francot csináljanak azzal a rohadt bitófával az udvaron, futtassák be szőlővel, vagy építsenek belőle mászókát az unokáknak? De mielőtt ebbe a témába jobban belementek volna, már megint rohanni kellett, mert Eszer királyné várta Hámánt a hármasban élvezendő kajálásra.
Eszem-iszom, jó bor és jó zene, volt minden, de szórakozni csak Xerxész szórakozott, Hámán a sebeit nyalogatta, Eszter meg tűkön ült, hogy a férje mikor teszi már fel a szokásos, fele királyságos kérdést. Mert, hogy ezúttal valami más jut eszébe, arra nem számított. Nos, a kérdés elhangzott, a királyné vett egy nagy levegőt, és végre előjött a farbával. A saját és a nép
e életét kérte a királytól, semmi egyebet. Mire Xerxésznek nem esett le az arany húszfilléres, nézett értetlenül, hogy miféle népet fenyeget itt valami? Érdekes, eszébe se jutott, hogy pár nappal korábban kiirtásra ítélt párezer embert. Eszternek türelmesen a szájába kellett rágnia, hogy hát a zsidókról volna szó, és ő is közéjük tartozik, meg hogy Hámán bácsi a hunyó.
Erre a király szóhoz se jutott, csak érezte, hogy ki kell egy kicsit szellőztetnie a fejét, feltápászkodott, és kisétált a felesége lakosztályából, megpróbálva világosan gondolkozni az előállt helyzeten, ami nem volt könnyű feladat, mert alapban se volt valami gyors a felfogása. Hámánnak viszont vágott az agya, rögtön átlátta, hogy neki itt vége, ha valakitől még remélhet valamit, az csak Eszter lehet, de a könyörgéshez is ostoba módon fogott hozzá, hiszen az ember nem dönti le a lábáról a felettese feleségét, ha nem akarja, hogy a helyzet félreérthető legyen. Mikor Xerxész visszatámolygott a lakosztályba, olybá tűnt neki, mintha ex-bizalmasa épp meg akarná erőszakolni Esztert, aki kapálózva védekezik ellene.
Na, ezzel az akcióval Hámán végképp elásta magát. Mindjárt akadt is valaki, aki nem habozott most a király elé állni az akasztófáról szóló pletykával, hátha később még megjutalmazzák az infóért. (Eddig senki egy büdös szót nem mert szólni Hámán ellen, de ahogy fordult a kocka, mindenkiről kiderült, hogy soha nem bírta azt a nagy arcát.) Xerxész még örült is a bitónak, így nem kell hosszasan tépelődnie azon, milyen kivégzési módot eszeljen ki korábbi ivócimborája számára. Ha belegondolunk, Hámánnak hatalmas szerencséje volt, hogy nem a teknős módszert választotta a király, mert felségárulásért az járt volna alapban. (Erről a módszerről én most nem értekezem, aki akar, nézzen utána, de ha lehet, ne közvetlen vacsora után.)
Eszter kipipálhatta az első számú cél teljesítését, de hol volt még a teljes sikertől! Jó, hogy Hámánt likvidáltatta, és a nagybátyját, Mordekhájt neveztette ki utódjául, de a korábban meghozott és mindenhová szétkül
dött törvény értelmében ádár 13-án a zsidók elleni pogrom továbbra is esedékes volt. Megint Xerxész lábai elé vetette magát, és könyörgött, hogy vonassa vissza a rendelkezést, de minél hamarabb, különben vérfürdő lesz.
Igenám, de volt egy rendkívül kellemetlen szokásjog a perzsáknál, amit egy mai politikus legborzalmasabb rémálmaiban se tudna elképzelni. Ha egyszer egy király rendeletbe adott valamit, azt visszavonni nem lehetett. Se lehazudni, hogy sose létezett, se átdátumozni, se módosítani, se semmit. Baromi kényelmetlen egy szabály, de mainapság a kétharmad ezt is simán megoldaná. Akkoriban a három harmad birtokában se mert Xerxész változatni rajta … Micsoda egy lúzer, nem?
A maximum, amit tehetett, az volt, hogy lehúzta a pecsétgyűrűjét, és felhatalmazást adott Eszternek meg Mordekhájnak arra, hogy új rendeletet írjanak, azt lefordíttassák annyi nyelvre, ahányat a birodalomban beszélnek (az is nagy multikulti volt), és küldjék szét a 127 tartományba, utána az özönvíz, vagyis oldják meg, ahogy akarják, ő nem fogja a fejét törni rajta. Legalább még nagyobb szart már nem kavarhat, valószínűleg jobb is volt, hogy nem ő akarta mindenképp megoldani a helyzetet.
Eszter és a nagybácsi összeültek és kiötlötték a megoldást: fel kell hatalmazni az izraelieket izraelitákat, hogy minden lehetséges fegyver és fortély alkalmazásával megvédjék magukat, családjukat és javaikat, mivel pedig nem igazán volt jellemző, hogy kereskedői kiképzésük részeként önvédelmi sportokat és fegyverforgatást gyakoroltak volna, hatalmas kampányba kezdtek a hadsereg főként zsidó származású tisztjeinek bevonásával. Kiképző táborokat állítottak fel a birodalom minden tartományában, és biztonságtechnikai szakemberek segítségét is igénybe vették az ingatlanok védelme érdekében. Profin megszervezték a védelmet, és ezúttal költségkímélésről szó sem esett.
Lényeg a lényeg, mire elérkezett az a bizonyos ádár tizenharmadika, a fegyverre fogható zsidó férfiak már átestek az alapkiképzésen és képesek voltak rá, hogy ne csak szimplán megvédjék a saját és családjuk életét, hanem még le is mészároljanak mindenkit, aki bepróbálkozik náluk. Erről egyébként részletes leltárt is készítettek. Csak Szuszán városában potom 500 főt tettek hidegre az összecsapások során, és mikor Xerxész megkérdezte Esztert, hogy mit kíván még, már elő se hozakodott a fele királysággal, mert eddigre rájött, hogy az nem játszik a nejénél, a királyné szemrebbenés nélkül azt a kegyet kérte, hogy Hámán tíz fiát akasszák fel arra a bizonyos bitóra, az apjuk mellé. Nem, mintha ilyen vérszomjas lett volna, ez vegytiszta propaganda volt, semmi más.
A nagy nap elmúlt, volt, ahol tizennegyedikére esett a terminátorkodás, de tizenötödikére mindenki megpihent, a halottak azért, mert meghaltak, az élők meg azért, mert lejárt a határidő, és különben is bele lehet ám fáradni a gyilkolászásba, ahogy Breivik példája bizonyítja … Ezután már csak az eseménysor PR-jának pontos kidolgozása volt hátra, Mordekháj és Eszter erről se feledkezett meg (igazi profik voltak, ha végre szabad kezet kaptak), és ugyancsak rendeletileg megalapították a Purim ünnepét, amelyet a zsidók a mai napig ünnepelnek, böjttel és jajveszékeléssel egybekötve. Válják egészségükre, kár, hogy a történelem során sokkal többször hagyták magukat ellenállás nélkül lemészárolni, mint ahányszor hathatós védekezést alkalmaztak volna, de a jelek szerint a XX. század második felére megtanulták a leckét.
Kommenteket szívesen fogadok, mint mindig, az antiszemita okoskodásokat azonban tessék mellőzni. Még van egy kis idő szavazni is, ha lenne hozzá kedvetek ...
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
