Mitagadás, kissé elhanyagoltam a blogot, ami az olvasószámokon is meglátszik, de most ismét itt vagyok, hogy a hosszú, unalmas nyári napokra ajánljak egy jó vastag, potom 600 oldalas történelmi regényt.

 

No, ez se az idei könyvhétre jelent meg, de meglepő módon én mégis annak az alkalmával szereztem be, mégpedig némileg megtépett állapotban, 500 Ft-ért. Azelőtt sose hallottam erről a regényről, vagy nem emlékszem rá, ami meglepett, mert ifjúságom hajnalán megtakarított pénzem 95%-át a Soós Antikvárium Szondi utcai boltjában vertem el, és kábé az összes ókori tárgyú könyvet megvettem, amit egy-egy portya alkalmával ki tudtam fizetni (és haza tudtam cipelni – persze gyalog - … kilószámra). Nyilvánvaló volt, hogy ezt a könyvet nem lehet otthagyni a placcon.

 

Nem sikerült kétséget kizáróan kiderítenem, hogy ez a Lissák György azonos-e a formatervezővel, de elég valószínűnek tűnik, sajnos a könyv semmilyen életrajzi adatot nem tartalmaz, a wikipédián pedig nem említik irodalmi munkásságát. Annyi bizonyos, hogy van egy, a XVI. századi magyar történelemmel foglalkozó regénye is, Az aranykígyó (1970), amelynek főszereplője Fráter György.

 

Ami az Ókori szerelmeket illeti: a cím szerintem nem igazán találó, azon túl, hogy megtévesztő is, inkább szerelmes versek vagy elbeszélések gyűjteményéhez illene, ez pedig egy elképzelt önéletrajzi regény, a Hérodotosznál említett pédaszoszi Hermotimosz tollából, aki későbbi inkarnációjában, a perzsa udvarban a regény szerint Hégáj néven szerepel. (A két személy egyesítése ügyes fogás az írótól.) A fülszöveg elolvasása alapján két dolgot találtam különösen izgalmasnak: az egyik arra utalt, hogy a főhős Xerxész titkosszolgálatának főnökeként mesél a perzsa udvarról, a másik pedig, hogy a regény vége a bibliai Eszter könyvének eseményeit dolgozza fel. 

 

Ami azt illeti, az első 250 oldalt végigszenvedtem – legalábbis nem ragadta meg a figyelmemet különösebben. Az a pédaszoszi származású és ifjúsága nagy részét Halikarnasszoszban (ma: a törökországi Bodrum), hajóépítő vállalkozóként töltő világszép, művelt és gazdag srác, akibe kábé minden nő beleszeret, akire rápillant, és ezt még hosszan, de nem túl fantáziadúsan ecseteli is, valahogy nem bírta elnyerni a rokonszenvemet. Lehet, hogy ez Hermotimosz tényleg ilyen lehetett, mint valami földreszállt Adonisz, vagy Tammúz, a tavaszisten, de én jobb szeretem a kissé kevésbé tökéletes és kevésbé öntelt kiscsókákat regényhősként, viszem a balhét, a görögös szépségeszmény untat és irritál kissé. (Akkor már inkább a földhözragadtabb és karakteresebb rómaiak.)

 

Persze, a csodás Hermotimosznak csakis tökéletes lehet a kedvese is, illetve kedvesei: a névtelen krétai asszony (vele egy évig folytat viszonyt, mégse ad neki nevet) és lánya/hasonmása, Artemiszia sose öregednek meg, viszont halálosan szerelmesek belé és megöngyilkolják magukat. Egyik rabnője, Nefer, aki valójában egyiptomi hercegnő, a rabszolgaságot választja a hercegi sors helyett, csak, hogy mellette maradhasson. Egy másik rabszolganője, a zsidó Debóra pedig inkább vállalja, hogy harmadszor is terhes lesz tőle, pedig tudja, hogy ebbe bele fog halni. Valójában főhősünk nem kevesebbet állít, minthogy őt maga Aphrodité Anadüomené (a habokból kikelő) istennő választotta és szerette életének asszonyai által, bár úgy egyébként nem feltétlen hisz az istenekben … Ennek a sok nőnek a jellemábrázolása egyébként meglehetősen egysíkú és papírízű: mindegyik egyformán odaadó és finom ízlésű, kacér, de szűzies, egyénisége gyakorlatilag egyiknek sincs. 

 

Hermotimosz további nőcsábászi dicsőítését most mellőzöm, mert már így is túl sokat mondtam, és tudom, hogy ennyi is csömört okozhat. Mikor már-már eldobtam volna a többkilós könyvet, mondván, hogy nem bírom tovább, ha még egy világszép nő halálosan szerelmes lesz ebbe a pasiba, végre valami élet- és regényszagú is történt: a nagy dicsőségből hősünk szépen lependerül az emberi sors legaljára: rabszolga lesz, mégpedig két hullarabló hajtja piacra, miután szerelmi riválisának majdnem sikerül kinyiffantania. Hermotimosznak pechje van: egyik korábbi rabnője, aki ugyebár szintén halálosan szerelmes volt belé, de akit ő le se szart, és továbbajándékozott (csak úgy mondom, hogy ilyet úriember nem csinál), most egy herélőmester négygyermekes nejeként bukkan rá a rabszolgapiacon, és megvéteti a férjével. Nos, ezeknek a kezében aztán minden megtörténik vele, ami fájdalmasan érinthet egy pasit (érdekes módon mégse bírtam sajnálni, lévén, hogy első tette a hetedik hónapban lévő asszony hasbarúgása – a nő ennek következtében megszül, de akár meg is halhatna): egyébként kecskékkel is üzekedő gazdája előbb megerőszakolja Hermotimoszt, majd mesterségéhez híven kiheréli … (Hérodotosznál az olvasható, ahogy hősünk később bosszút áll a mesteren és négy fián: először az apával herélteti ki a fiúkat, aztán a fiúkkal az apát: stílusos, mi?)

 

Abban a korban és kultúrkörben, keleten igazán nem számított ritka eseménynek a nemi szervek csonkítása (a középkori Európában már inkább, de azért előfordult), nagy szerencse kellett hozzá, hogy valaki megőrizhesse nemzőképességét, főleg, ha szegény származású volt, vagy hadifogolyként rabszolgasorba került, de persze Hermotimoszt ez nem vigasztalja különösebben. Az eunuch-lét és az a tény, hogy a fent említett Debórát halálos ágyán feleségül vette s emiatt áttért a zsidó hitre, azonban nagy karrierlehetőségeket nyit meg előtte. Sikerül egy perzsa nagyúrral megvétetnie magát, szépsége és műveltsége miatt pedig hamarosan Dareiosz udvarába kerül, mint születésnapi ajándéktárgy. (Mint tudjuk, egy valamirevaló történelmi regény hőse kora minden nyelvét beszéli és az összes írásokat kívülről tudja, ahogy apám szokta mondani, fiam, mindent elvehetnek tőled, csak azt nem, amit egyszer megtanultál. Még azt is szokta mondani, hogy quod licet Iovi, non licet bovi, de mára elég ennyi a nevelési elvekből.)

 

Eunuch vagy sem, a Szuszába vezető utat Hermotimosz, vagyis ekkor már Hégáj azért végigkufircolja, merthogy férfiereje nem hagyta el (egyelőre), csak kielégülni nem tud, és persze a nők továbbra is bomlanak érte (28-at vág gerincre csak ezen az úton, minden este másikat). Mikor Szuszában megkérdik, mihez ért, röviden csak annyit válaszol nagy szerényen, hogy a nőkhöz, és mindenhez, amit el lehet adni. Mondjuk, a nők adás-vételében, de legfőképp kiképzésében, mint ex-háremtulaj és az egyik leghíresebb prosti, illetve bordélyvezető kebelbarátja, állítása szerint igencsak profi. 

 

Dareiosz udvarában persze ugyancsak egy nőnek köszönheti felemelkedését: a királyok királyának főfelesége, Atossza kéri őt ajándékba a tüktán, az uralkodói születésnapon, amelyen a hagyomány szerint az uralkodó nem tagadhat meg senkitől semmilyen kívánságot. A királyné mindjárt a hálótermébe viteti hősünket, és meggyőződik róla, hogy a daliás herélt még igencsak használható szexuális szolgáltatások elvégzésére. És mekkora mák, hogy teherbe esni úgyse lehet tőle. (Atossza talán az egyetlen nőalak a regényben, akinek nincs papíríze, valószínűleg, mert konkrét történelmi személy, akiről a krónikák elég sokat árulnak el.)

 

Nyilván a nagy királyné se úszhatja meg anélkül, hogy halálos szerelemre ne gyulladna Hermotimosz-Hégáj iránt, aki a támogatásával egyre magasabbra hág a perzsa hierarchiában: tisztté avatják, és beszervezi a titkosszolgálat is (na végre, valami érdekes), amelynek aztán a főnöke lesz, s mint ilyen, a királyi hárem felelősévé válik, vagyis ez lesz a fedőfoglalkozása: mint sejthetjük, utóbival még nehezebb feladatot vállal, mint amit az akkori gumitalpú szervezet működtetése jelent. Ha valakinek kétségei voltak afelől, hogy a többnejűség és a háremtartás sokkal neccesebb dolog, mint a mi kultúránkban elterjedt monogámia, az ettől a könyvtől majd meggyőződik róla. Az egy dolog, hogy nőnek milyen lehetett egy háremben (főleg, ha nem sikerült magára vonnia az ura figyelmét, vagy csak rövid időre, bár az se volt egy életbiztosítás, ha felfigyeltek rá), de az őket körülvevő nemnélküli lények, az eunuchok se élvezték annyira ezt az intézményt, és valójában magát a királyt, az alfa-hímet is inkább fárasztotta. 

 

Nem mesélem tovább a cselekményt, mert Eszter könyvének tartalmát mindenki könnyedén fellelheti, ha még nem ismeri, másrészt tervezem, hogy bibliai sorozatom következő darabjaként saját verziót is készítek belőle. Addig marad a források tanulmányozása. 

 

Az első 250 oldal után már kifejezetten izgalmasnak találtam a regényt, főleg a Dareiosz (i.e. 549 – i.e. 486) és fia, Xerxész (519-465) udvarában játszódó eseményeket, az egész miliő ábrázolását, illetve azt, ahogy a görögök szemszögéből ismert csaták (Milétosz, Thermopülai, Szalamisz) a másik oldalról nézve megjelennek. Hermótiosz félig hellén, félig föníciai, és betérése miatt végül zsidó is: az a fajta kozmopolita, mindenben kételkedő héber (ráadásul beavatott, hogy úgy mondjam, szabadkőműves), amilyennel szívesen operálnak a történelmi regények szerzői, lásd még például a Fogságot, hogy egy friss példát említsek. Számomra mindig kissé hiteltelennek tűnik egy ókori vagy középkori embernek ateista gondolatokat tulajdonítani, noha Lissák ebben óvatosabb, mint Spiró, azért néha túl modernnek hat Hégáj agyműködése. 

 

Vallástörténeti érdekességek is fel-felbukkannak, például a Zoroaszter-Zaratuszthra kultuszról, és arról az izgalmas kérdésről, hogy milyen befolyással volt a babilóni hitvilág a zsidó vallásos gondolkozásra, főleg a Messiás ötletének létrejöttére. Rengeteg az áthallás persze a Hámán által elindított zsidóüldözés kapcsán: a Perzsiában élő héberek hasonlóképp asszimilálódtak, mint XX. századi utódaik, zsidó identitásukra valójában akkor ébrednek rá, mikor meg akarják jelölni és ki akarják irtani őket, de ezúttal az alvó ügynök szerepéből felébredő Eszter királyné jóvoltából fegyveres ellenállást szervezhetnek. 

 

Ami a regény szerelmi-erotikus oldalát illeti, hisz a cím mégiscsak azt sugallja, hogy ez a fő téma: noha nem akad szinte olyan oldal, ahol ne grasszálnának pucér csajok, és ne esne szó erotikáról (vagy csak szexről? mikor hogy), a nők nagy ismerője és kiképzője nem sokat árul el igazi titkairól. A szerelmi jelenetek eléggé elkentek, a részletekről semmit nem tudunk meg, csak olyan általánosságok hangzanak el, hogy a lányok mindent tudtak a szeretkezésről – még szűzen!), meg milyen csodálatosan ruganyos testük volt, illetve hogy öltöztették fel őket, hogy csábosak legyenek. Hogy úgy mondjam, nem erotikus regény Lissák műve, és a 70-es évek magyar puritanizmusát se képes megtagadni, mikor elítélően nyilatkozik az azonos neműek közötti szex minden formájáról – egy akkoriban élt herélt, ráadásul háremfőnök biztos nem így látta volna a dolgot, főleg, ami a nők egymás közötti örömködését illeti (szegény háremhölgyek csak igazi férfit nem láttak szinte soha). 

 

 

Ami a Róma első embere erőssége, vagyis a jegyzetapparátus, és a korántsem tökéletes, de azért létező térképgaléria, az itt teljesen hiányzik. Nem ártott volna egy kis történelmi kitekintés a korszakról, még az sem derül ki, hogy melyik században járunk a mi időszámításunk szerint (az i. e.  VI-V.-ben), de aki egy kicsit beleásta magát a görög történelem görögök szerint dicsőséges korszakába, annak nem lesznek teljesen ismeretlenek a szereplők. Mindenesetre, ha újra kiadnám a könyvet, biztos megspékelném némi kislexikonnal és pár klassz térképpel (tudom, hogy amit betettem, szinte olvashatatlan, de még mindig nem tanultam meg a nagyító funkció kezelését, elnézést). Az illusztrátor Reich Károly volt, akit gyerekkönyvekből is jól ismerhetünk, igazán szép, művészi rajzokkal van tele a kötet, bár a csinos nők kábé minden képen ugyanúgy néznek ki, és természetesen minimum topless jelennek meg a férfi olvasók örömére: ennyi meredező mellbimbót ritkán látni egyetlen kötetben. (Lásd címlap)

 

Összességében olvasható és élvezhető regény, bár kell hozzá némi türelem és kitartás, meg valódi érdeklődés az ókor iránt. 

 

P.s.: Noha időben párszáz évvel korábbi, de nagyjából ugyanezen a területen létezett Asszíria katonai hírszerzéséről a lemilen lehetett olvasni, Kismy billentyűzetéből. Talán érdemes azt is (újra) megnézni.