Előző posztunkban ott hagytuk félbe a római pasik és a szomszéd lányok kalandos egymásra-találásának történetét, hogy Romulus, az ötletgazda végiglátogatta az elhurcibált nőket, és igyekezett meggyőzni őket arról, hogy legokosabb lesz jó képet vágni ahhoz, amin úgyse lehet változtatni. 
Biztos volt, aki még reménykedett abban, hogy kommandósok kiszabadítják kényszerférje karmaiból, de olyan is bőven akadhatott, aki egészen meg volt elégedve a pasival, aki pont őt kapta el abban a tolongásban. Néhányan talán meg is lógtak, de nem jutottak messzire, sőt, még az is lehet, hogy eljutottak ugyan a szüleik házába, de ott már nem kellettek, elvégre a szüzességet visszaszerezni csak istennők tudják, de ők is inkább csak bosszantásból találnak ki ilyen abszurditásokat.
A római pasik tehát élvezkedtek, mint akik jól végezték dolgukat (bár azt ne higgyük, hogy elhanyagolták volna a gyakorlatozást), szomszédaik pedig fegyverkeztek, gyűléseztek, öklüket rázták, és esküdöztek, hogy csak azért is a földbe döngölik a menhelyről szalasztott bandát. Mivel a kisebb városok hőzöngő lakóinak nem volt cérnájuk kivárni, hogy a szabinok főmuftija, Titus Tatius (aki a 
bosszúhadjárat vezetésére ki volt szemelve) végre felemelje a hátsóját a karosszékből, és kegyeskedjék csapataik élére állni, ostoba módon megtámadták Rómát, és jól ki is kaptak, az egyiknek még a királya is otthagyta a fogát.
Romulus persze rögvest templomot alapított e hatalmas győzelem tiszteletére (az első római király notórius templomalapító volt), de arról se feledkezett meg, hogy elfoglalja a három berzenkedő várost. Szabad rablásról persze szó sem lehetett, elhurcolható lánykák már nem voltak a településeken, felgyújtani meg nem érdemes a házakat, ha utána otthon szétkarmolják miatta a férfiember arcát … A királyt felesége, Hersilia még arra is rá bírta venni, hogy engedélyezze a migrációt Róma és ezen felejthető nevű porfészkek között: előbb-utóbb úgyis mindegyik előváros funkciót fog betölteni, és naponta ingáznak majd hatalmas csúcsforgalomban köztük és Róma között a jóravaló olaszok.
A szabinok ekkor még mindig tollászkodtak, vagyis számítani lehetett rá, hogy némi stratégiával is rendelkeznek. Mit adnak az istenek, Titus Tatius betört Róma területére, és mindjárt a Capitolium dombot célozta meg, igaz, hülye lett volna, ha nem így tesz. Az ostrom mindaddig nem vezetett eredményre, míg a szabinok le nem csaptak a fellegvár parancsnokának lányára, Tarpeiá
ra. Most mondjátok meg, az egész megveszekedett Rómában nem volt szinte egy fiatal csajszi sem pár hónappal korábban, erre pont arra az egyre bukkannak rá ezek a derék szabinok, akit érdemes megkenni … A sztori szerint ugyanis a leányzó nem pszichikai kényszer hatására döntött úgy, hogy megmutatja az ellenségnek a Capitoliumra vezető titkos ösvényt, neki csak az arany karkötők tetszettek a pasikon. Persze a jellemes szabinok nemhogy felékszerezték volna Tarpeiát, hanem jól kinyiffantották a pajzsaikkal (mert azokat is a bal karjukon viselték), és lelökték egy szikláról. Erkölcsi tanulság: ha az ellenséggel kötünk üzletet, pontosan határozzuk meg, mit kérünk cserébe az árulásért, bár még így is könnyen ráfázhatunk.
A Capitolium tehát a szabinok kezére került, és ettől kezdve napokig csepülték egymást a felek, a rómaiak nem mindig álltak a helyzet magaslatán, sőt, egy adott pillanatban szégyen-szemre hátat fordítottak az ellenségnek, és már-már úgy tűnt, hogy a világbirodalom-alapítási projekt párezer éves halasztást szenved, de Romulus, aki Zeusz papával, vagyis az ő szemszögéből nézve Juppiterrel pertu
volt, és nehéz helyzetekben mindig tudta, hogy miként nyaljon be neki, újabb templomgründolási tervet terjesztett be azon melegében a csatatéren, ha a pártfogója megállítja a fejvesztetten menekülő csürhét, amely reggel még a római hadsereg nevet viselte.
Juppiter is csak isten, a templomalapítási ígéreteknek ritkán tud ellenállni, úgy megállította a csapatot, hogy mindjárt kiérdemelte a Stator melléknevet (mitagadás, imádott újabb és újabb cognomeneket gyűjteni, úgy volt vele, mint bármely szovjet tábornok a mellencsüggőkkel).
Mivel ez itt nem egy hadiblog, nem részletezem a csata lefolyását: volt benne mocsáron való átkelés, egymás fumigálása, egyéni hősieskedés, szónoklatok (Hollywood különösen szereti az ilyesmit ábrázolni, férfiszív számára a csata előtti szónoklat az egyik legmeghatóbb verbális aktus a világon), tehát mikor végre szép alakzatban felvonulva, síkságon készültek összecsapni a felek, valakik jól beleköptek a fortyogó levesükbe.
Megjelentek a szabin nők, nem kevésnek már beszélni is tudott a gyereke. Jé, ki gondolta volna, hogy ennyi idő telt el az emberrablás óta, ez testvérek között is minimum három év, ha fiúgyermekekről van szó, lányok már a fogantatástól számított második évben is képesek karattyolni … Jö
ttek hát a békeaktivisták, a biztonság kedvéért mélyen kivágott tunikában, hozták a pajzsokra szánt szegfűket, no meg a váltópelenkát, a törlőkendőt, a bébihordozót, a popsikenőcsöt, a cumisüveget, és a homokozólapátot (ezeket nem a pajzsokra szánták). A porontyok egy része már be volt idomítva, hogy kölesgolyóért cserébe selypítve kimondja kétszer: nagypapi!
Persze a hivatalos verzió szerint a csajok közül is volt, aki szónoklatot tartott, ennek lényege valami olyan marhaság lett volna, hogy inkább őket kaszabolják le a férfirokonok, ne egymást, mert hogy ők a konfliktusforrás (persze, önkezűleg rabolták el magukat) … A lényeg az, hogy a nagyapák elbőgték magukat, az apák legszívesebben rágyújtottak volna, hogy ne látszódjék, mennyire meg vannak hatva a saját kölykeik alakításától, és seperc alatt városligeti majális képét öltötte a csatatér, mindenki a Hair-t énekelte, és kitört az általános pacifizmus, meg a családegyesítési láz.
A két király is összecsókolózott, és a fene se tudja, hogyan, arra a bölcs megegyezésre jutottak, hogy egyesítik a két népet, a főváros még véletlenül se Cures lesz, hanem természetesen Róma, de majd együtt uralkodnak. Na, persze. Ismerjük mi már Romulus papát, mi szok történni, ha valakivel egy tálból kell cseresznyéznie. Titus Tatius se sokáig élvezhette a fenenagy egyenlőséget, egy szép napon valami mondvacsinált ürüggyel laviniumi terroristák végeztek vele, Romulus meg elfelejtette rájuk uszítani a Terrorelhárító Központ munkatársait.
Így most már élete végéig (38 évig) egyeduralkodhatott kedvére, ahogy ez a nagykönyvben eleve meg volt írva. Utána rendkívül különös körülmények között tűnt el, holttestét máig nem találják, van, akik szerint a földönkívüliek 
jöttek el érte, van, aki állítja, hogy maga Juppiter emelte az égbe magához, de olyan verzió is elterjedt, hogy a szenátorok saját kezűleg tépték darabokra, és tógájukba rejtve csempészték haza egy-egy testrészét. (Mégse volt annyira népszerű vezér, na …)
A hadsereg hajlott arra, hogy hitelt adjon ennek a vérgőzös összeesküvés-elméletnek, de egy szenátor olyan szép kis mesét kanyarított arról, hogy Romulus megjelent neki, és szónoklatot tartott, amelyben arra buzdítja a katonákat, hogy csak a hadviseléssel foglalkozzanak, és ne akarjanak puccsot elkövetni, hogy a tábornokok kisgyermekek módjára, tátott szájjal hallgatták, és hátraarcot vezényeltek.
Érdekes módon arról szó se esik, hogy Romulusnak gyerekei lettek volna, hiába raboltatta el magának azt a szép Hersiliát, úgyhogy az utódlás nem kis fejtörést okozott a rómaiaknak, de ez már egy másik történet.
Akit pedig érdekel, mivel foglalkozom még a ti szórakoztatásotokon kívül, az kattintson ide: hátha talál kedvére való szolgáltatást (nem 18-as karikás egyik sem)!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
