Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 évesA belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
Trisztánt legutóbb rossz arcú, leprásnak maszkírozott zarándokként láttuk a sárban hemperegni. Miközben Izolda az istenítélet helyszíne felé haladva egyre több ruhadarabjától szabadult meg, lovagja ellenkező irányba indult, és meg sem állt Swales-ig, ahol mindjárt Gilan hercegnek ajánlotta fel fegyveres szolgálatait. Gilan fiatal volt, nőtlen és vidám cimbora, ráadásul mindjárt dobott egy hátast, hogy a híres Trisztán éppen az ő országát tiszteli meg jelenlétével.
Na, átmentem a 3. rostán? Felvesznek a színművészetire? Akarom mondani, a titkosszolgálathoz?
Gilan arra számított, hogy majd jókat sörözik meg vadászik az előkelő idegennel, de az mást se csinált, mint naphosszat depisen ücsörgött és nézett maga elé. Egy pszichiáter azonnal telenyomta volna valami bivalyerős kedélyjavító szerrel (vagy leüvöltötte volna a fejét), Gilan azonban a természetes gyógymódok híve lévén inkább kutyaterápiával próbálkozott. Állatbarát olvasóim nem fognak meglepődni, biztos tapasztalták már a kutyák, macskák és egyéb házi kedvencek jótékony hatását, például idegnyugtatóként nagyszerű, ha egy egyébként nem vicsorgó és nem ugató kutyát simogatunk. Abban a pillanatban, hogy elkezd üvölteni, a terápiás hatást kidobhatjuk a szemétbe …
Maga hazudik! Maga egy gyáva féreg! Még mindig nem jött rá, hogy meg kell szabadulnia attól a szajhától? Majd én megmondom magának, hogy milyen egy igazán JÓ NŐ!
Gilan kedvenckéje, Petitcrü a terápiás kutyák non plus ultrája lehetett, ugyanis sosem ugatott. Még a kaját se csórta el az asztalról, mert életében nem evett és nem is ivott semmit, ebből kifolyólag valószínűleg kutyagumit se termelt. A bundája színjátszó volt, mint egy diszkógömb, nyakában pedig varázscsengettyű csilingelt, gondolom, legalább Varázsfuvola szintű zenét adott, márpedig egy Mozart-részlet a középkori lantnyekergéshez képest elképesztően üdítő. Bár az is lehet, hogy a Queen egyik slágerét szólaltatta meg a csengettyű. Kutyaterápia zeneterápiával egybekötve. Mondom, ez a Gilan nagyon tudott élni!
Mit tudott ez a Petitcrü a terápiás kutyaságról!? Amatőr ... Csengő nélkül tuti, hogy hatástalan lett volna. Még hogy egy kutya soha nem ugat, meg nem kajál semmit. Pfúúúj, szégyen.
A terápia olyan sikeres volt, hogy Trisztánban feltámadt a birtoklási ösztön. De nem magának akarta a kis ölebet, hanem Izoldának. Igazi, önzetlen szerelmes pasi: mindent az imádott nőért! Csakhogy Petitcrü, a csodakutya (már amennyire kutya az ilyen, én kicsit kétlem) nem volt eladó. Se pénzért, se egyéb szívességért meg nem vált volna tőle a gazdája, ami eléggé érthető, ki akarna megválni egy csodától, amely folyamatos jókedvet biztosít, mellékhatása sincs, és még a törvény se bünteti?
Ilyenkor persze egy lovagregényben mindjárt előkerül valami sárkány vagy hasonló gonosztevő, aki vagy amely legyőzésére csak és kizárólag a főhős van hitelesítve. Noha általában egy fehérnép és fele ország megszerzése a cél, nem pedig egy 2 kilós ebé, amely inkább barikához, mint kutyához hasonlít, a lényeg az, hogy Trisztánnak épp kapóra jött az az Urgan nevezetű óriás, akinek Gilan népe adót fizetett, mégpedig jószág formájában.
Rajtaütésszerű APEH-ellenőrzés! Első kérdés: honnan volt pénzetek saját lóra? Elő a jövedelemigazolással!
Mivel az égadta világon senki nem szeret adót fizetni, még pár birka és malac képében sem, Gilan kapva kapott az alkalmon, hogy Trisztán hajlandó megszabadítani őt ettől a kellemetlen hűbérúrtól. Így aztán elkövette azt az ostobaságot, hogy nem alkudta ki előre a bevetés zsoldját Trisztánnal, hanem abban maradt vele, hogy azt kér, amit akar. Emlékszünk még rá, hogy Márkkal hogyan cseszett ki az ír rokker, amikor a kerál MP3as lejátszó híján zenét akart hallgatni? Trisztánnak volt kitől eltanulnia ezt a trükköt.
Miután levajazták a dolgot, Trisztán mindjárt lóra is szállt, akarom mondani, emelővel betették a nyeregbe teljes páncélzatban, de úgy, hogy mozdulni is alig tudott. Nagy nehezen megsarkanytúzta a paripát, és vágtatott vagyis ügetett az óriás után, aki ugyancsak ráérősen poroszkált a lován saját laka felé, élvezte a jóltáplált állatok nyújtotta látványt, valamint azon morfondírozott, hogy milyen recept szerint készítse el a vacsoráját. Süssön vagy grillezzen, pácoljon vagy … Épp hazaért volna már, a várába vezető hídnál ragadta ki kellemes gondolataiból Trisztán üvöltése.
Én tulajdonképpen békés természetű kisfiú vagyok, de nagyon megtetszett az a kiskutya. És amit egyszer megkívánok, azt meg kell szereznem.
Mikor végre kiderült, hogy hívják a páncélba kényszerített lovagot, az óriás igazi világfiként reagált, és olyan általános műveltségről tett tanúbizonyságot, mintha éjt nappallá téve szappanoperákat nézne. Tudott Morholtról (Izolda nagybácsikájáról, akit Trisztán nyiffantott ki), meg az írről, aki olyan szépen énekelt, mint Freddy Mercury, és akitől Izoldát a hősszerelmes nem fegyverrel, hanem átveréssel szerezte vissza.
Trisztán szívesen cselezett volna ezúttal is, de Urgan, aki szerintem magyar lehetett, csak a németek összekeverték a betűket a nevében, Ungar helyett Urgan, hát nem érdekes véletlen?, nos, ez az Urgan nem hagyta ám magát, rögtön azzal kezdte, hogy likvidálta a lovag közlekedési eszközét. Trisztán hálából jól kiszúrta a szemét. Nem képletesen, hanem igazából. Nem ismerős valahonnan ez a momentum? Híres hős, óriás, kiszúrt szem? Tessék találgatni.
Az óriások ellen nem létezik sokféle módszer. Szabályos párviadalban a Dávid-féle licensz szerint a parittya a legjobb fegyvernem, közelharcban meg az, amit én szabadalmaztattam: szemkiszúrás.
Csonkításból ez még nem volt elég, hogy a horrort fokozza, Trisztán a gonosz (mért gonosz? nem is volt gonosz) óriás kezét is levágta. Újabb találós kérdés! Ki kinek vágta le a kezét harc közben? Urgannak ez már kicsit sok volt, kergetőzött még egy kicsit, aztán megkereste a kezét, és lelépett.
Trisztán ott maradt a sok állattal az erdő közepén, és ahelyett, hogy vitustáncot járt volna, lecsücsült a fűbe, oszt mélyen elkezdett gondolkozni. Azt ne kérdezzétek, hogy páncélzatban miként lehet úgy fűbe ülni, hogy utána fel is tudjon állni az ember. Nos, Trisztán a sárkányos kalandjából tudta, hogy bizonyíték nélkül senkinek nem osztogatják a fődíjat, nem elég azt a pár disznyót meg birkát hazaterelni, az óriás teteme nélkül Petitcrüre keresztet vethet. Ráadásul a frász törte ki amiatt, hogy az erdő közepén ül, lova nincs, és Urgan bármelyik pillanatban hátba támadhatja. Valljuk be: Trisztán nem volt egy oroszlánszívű hős. Annál becsülendőbb, hogy egy két kilós kutyáért képes volt kockáztatni az életét … Jó, tudom, ezt úgy is fel lehet fogni, hogy nem volt egészen ép.
A tárgyi bizonyítékot ne tessék a konyhaasztalon felejteni!
Urgan, aki szintén nem volt egészen ép, de fizikai értelemben, lévén immár félszemű és félkezű óriás, várába érve biztonságba helyezte a kezét (vagyis letette az asztalra, mint egy retikült, pedig milyen redves tud lenni egy retikül, nemrég kaptam erről egy körlevelet, lányok, asszonyok, mocskosabb az, mint a csizmatalp, ezért ne nagyon tegyük a konyhaasztalra), és rongyolt vissza az erdőbe gyógyfüvet keresgélni. Urgan ugyanis olyan csodadoktor volt, aki a saját kezét is vissza tudta illeszteni a csuklójára, nem csak a másét. Azért ez már tényleg nem semmi teljesítmény (lett volna). És az orvostudomány csak mostanság jutott el megint idáig.
Szenvedélyesen gyűjtöm a levágott micsodákat ... akarom mondani, testrészeket. Sárkánynyelv például még nincs a kollekciómban. És hallottam valami Abélardról is ...
Miközben Urgan a megfelelő gyom után kajtatott, Trisztán besétált az őrizetlen várba, egy lelket se talált odabent (a cselédség biztos pont aznapra kapott kimenőt), viszont a konyhaasztalon „biztonságba helyezett” kezet mégiscsak felfedezte, és gyorsan magához is vette, mert kifejezetten szeretett mások levágott testrészeivel büszkélkedni, mint Captain Love a Zorro-ban. (A másik levágott testrész, amellyel még régebben büszkélkedett, egy sárkány nyelve volt, azzal vásárolta meg Izoldát Márknak.)
Trisztán kiloholt a várból, Urgan meg be ugyanoda, kéz sehol, a fene megette, szóval kifolyt fél szemmel mégiscsak folytatni kell a csihi-puhit, különben a végtag elhal, és semmiféle varázsfű nem segít rajta. Lovagunk gyorsan egy fatörzsbe rejtette a levágott kezet, és majd berosált félelmében, hogy jön az óriás, és most már életre-halálra vívnak, nem első vérig … Eldobta lándzsáját az óriás, nem talált, erre Trisztán kiszúrta a másik szemét is. Jaaaj. Most már végképp megvakult szerencsétlen adószedő, nem volt nagy kunszt szépen lelökni a hídról a mélybe, ahol az éles kősziklák elvégezték a maradék melót.
Na, ez már elég mély (vagy magas?) ahhoz, hogy egy óriás is tuti összetörje magát, ha itt leperecel.
Hősünk magához vette ismét az ominózus kezet, és elkezdte visszafelé terelni a nyájat. Útközben Gilanba botlott, aki utánaeredt, mert már megbánta, hogy beleegyezett ebbe az egész kalandba, végül is nem fáj annyira az az adófizetés, hogy egy ekkora hős dögöljön bele. Trisztán megmutatta neki a kezet, de Gilan imádta a horrort, úgyhogy elment egész a hídig, hogy megkukkolja az óriás széttrancsírozott tetemét.
Hazatérve Trisztán előrukkolt a kérésével, hogy Petitcrüt akarja jutalmul. Gilannak persze nem tetszett a dolog, gondolta, tud ő jobbat is, nem ölebeket szokás ilyenkor ajándékba adni, hanem szép királykisasszonyt, meg fele országot (ugye, megmondtam? ez is a hetvenhét magyar népmesén szocializálódott …) Épp kapóra jött, hogy van is Gilannak egy saját, legjobb korban lévő hugicája. Gondolom, nem kell hosszasan magyaráznom, hogy Trisztánt mennyire nem érdekelte se a csaj, se a fél ország. Csak és kizárólag Petitcrü. Ami engem illet, én a saját kutyámat nem adnám adómentességért cserébe, pedig néha az őrületbe kerget az ugatásával, és nem lehet rámondani, hogy felér napi egy jointtal … Gilan azonban állta a szavát.
Balra a szép királykisasszony, jobbra Petitcrü. Mondd, te kit választanál?
A következő feladat Petitcrü Izoldához való elszállítása, és saját kezébe való átadása volt, természetesen megfelelő használati utasítás kíséretében. Trisztán egy vándorénekest bízott meg a misszióval, az mindjárt fel is cuccolt, és indult Tintajolba. Ott felvette a kapcsolatot összekötő emberével, Brangäne-nel (de rég láttuk kedvenc szereplőmet!), és átadta az ebet, meg pár köteg szerelmeslevelet.
Izolda örült az ajándéknak, illetve annak, hogy a kiskutyának nincsenek testi szükségletei, például nem kell őt mínusz húsz fokban megjáratni odakint, ilyen házi kedvencre vágyik minden gazdi: semmi felelősség, csak élvezet. A királyné is mindjárt írt pár köteg szerelmeslevelet, de a lényeg röviden összefoglalható: Márk ki van engesztelve, Trisztán nyugodtan hazatérhet.
Valami csengettyűszótól betépni? Á, mesebeszéd ...
Itt akár be is fejezhetnénk ezt a posztot. De annyival még tartozunk, hogy elmondjuk, Izolda nem lett bárgyú mosolyú lótuszevőklón attól, hogy Petitcrü birtokába jutott. Csak egyszer hallgatta meg a boldogságszérum-csengettyűt, és mindjárt el is döntötte, hogy tönkrevágja, mint a hároméves kisfiúk az összes műszaki cikket odahaza. Miért is? Eszmefuttatása szerint, mivel Trisztán nem lehet boldog, ha nincs vele, ő sem akar boldog lenni, ha Trisztán boldogtalan. Az persze eszébe se jutott, hogy Brangäne vagy bárki más a környezetében bezzeg mennyire el bírta volna viselni, ha boldog lehet. Hiába, önző egy nőszemély volt, ahogy eddig is tudtuk. A varázskutya közönséges ölebbé változott, a szerelmesek pedig ismét ott szarvazták fel Márkot, ahol csak tudták. Folyt. köv.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.