Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 évesA belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
A XII. század híres francia szerelmespárjának sztoriját legutóbb ott hagytuk el, hogy Héloïse kolostorba vonult, Abélard pedig férfiasságától megfosztva vérzett egy elhagyatott szobában, és valószínűleg mélyen megbánt mindent attól a pillanattól kezdve, hogy eszébe vette: csak azért is ráveti magát szép kis tanítványára.
Ne beszélj mellé, Petikém, a te hibád. Élni tudni kell, azt könyvekből nem lehet megtanulni.
Mit csinálhat egy pasi ilyen trauma után? Manapság például úgy dönthetne, hogy végleg nővé operáltatja magát, és Petraként éli tovább az életét. De számára a legkézenfekvőbb mégiscsak az volt, hogy feleségéhez hasonlóan szerzetesként folytatja, így legalább mindketten eleget vezekelhetnek hatalmas bűneikért … Ki tudja, milyen tiltott pozíciókat próbáltak ki a régi szép időkben.
Ne csodálkozzunk azon, hogy a gyerekkel egyikük se nagyon törődött, abban az időben és még sokáig teljesen természetesnek vették, ha a gyerekeket nem a szüleik nevelik fel. Abélard olykor még kegyeskedett személyesen is találkozni a fiával, Héloïse közbenjárt érte, hogy valami zsíros állást kapjon, de az egyiknek se jutott eszébe, hogy bilire szoktassa, vagy focizni tanítsa a srácot. Így tán nem csoda, hogy belőle is pap, idővel apát lett … (Ebben a családban mindenki priornő meg apát, tényleg genetikus lehet …)
Astralabius, kisfiam, ha még egyszer meglátlak a labdával, ahelyett, hogy a püspöki süveggel egyensúlyoznál, kapsz egy nyaklevest.
Abélard mester persze nem sokáig nyalogatta a sebeit (elnézést a kissé szokatlan szóképért), nem csücsült imádságra kulcsolt kézzel kora egyébként igen nagy jelentőségű kolostorában, a Saint-Denis apátságban (nem mellesleg a francia királyok temetkezési helyén), és szemlélődött csendesen, á, nem, ez nem az ő stílusa volt. Hipp-hopp megint az egyetemi katedra felé kezdett kacsingatni, és mivel akkoriban még számított valamit, ha egy prof értett is a szakmájához, nemsoká ott ágált ismét, természetesen a saját gondolatait kifejtve, és fittyet hányva a tanrendre, a kreditrendszerre, meg a górék véleményére.
Álmomban még mindig igazi férfi vagyok ...
A kolostorbeli „barátainak” is csípte a szemét, hogy nem a konyhakertben túrja a földet vagy a sajtkészítés legújabb fortélyán töri a buksiját. Nem mondhatni, hogy túlságosan népszerű lett volna a jámbor szerzetesek között, bár nem csak a kollégái fúrták, ahol tudták, hanem mindenki más is, akinek köze volt teológiához és filozófiához a kies francia honban. Addig-addig ment ez a kedves keresztényi huzakodás, míg 1121-ben, a soron következő zsinaton, Soissons-ban arra nem kötelezték, hogy nagy gonddal megírt művét, a Theologia Summi Boni-t (A legfőbb jó teológiáját) saját kezűleg elégesse. Hiába, akkoriban még könnyebben győzedelmeskedtek a fafejű blognácik zsinatolók, akik minden új és nonkonformista véleményt tűzre valónak ítélnek.
Mi csak csak értünk a marketinghez, nincs hatásosabb reklám egy könyv számára, mint ha nyilvánosan elégetik.
OFF: Mivel az első verseskötetemet kénytelen voltam én is sk széjjeltépni, úgy 12 éves koromban, van némi fogalmam róla, milyen érzés. Hát, nem mondanám, hogy a legszebb élményeim közé tartozik. És akkor még olyan hülye voltam, hogy másolatom se volt belőle! Persze, több is veszett Mohácsnál, meg Soissons-nál.
Nem volt elég a könyvégetés, Abélard barátunk saját rendtársaival azon balhézott össze, hogy a Saint-Denis apátság védőszentje, párizsi szent Dénes, aki saját fejével sétált jó pár kilométert, miután a rómaiak a III. században megszabadították ettől az egyébként létfontosságú testrészétől, az egyik IX. századi apát által költött legendával ellentétben nem azonos Aeropagita Dénessel, akit még maga Szent Pál térített meg … Mivel a kolostor presztízskérdésnek tartotta, hogy egészen az apostolokig vezesse vissza magát, persze, hogy lenyomták az okostojást a víz alá, és győzött a túlerő. (Abélardnak igaza volt, csakhogy a politika meg az igazság ritkán fér meg egymással.)
Uram, legyen szíves visszatenni a fejét a nyakára, itt hölgyek is vannak ...
Kábé eddig bírta hősünk a szerzetben, itt elszakadt a cérna, kivonult a pusztába, vagyis elcuccolt Champagne-ba, és letelepedett, mint valami szakadt hippi remete a semmi közepén. De nem soká maradt magányos, a párizsi diákok oda is követték, és követelték, hogy okítsa őket tovább. Istenem, vajon melyik egyetemi tanárt követnének ma a diákjai Csajágaröcsögére puszta tudásvágyból? A remetelakot egyébként Abélard Paracletusnak, vagyis a vigasztaló Szent Léleknek szentelte, gondolom, vigasztalásra elég sűrűn lehetett szüksége, és a régi módon már nem juthatott hozzá, szerencsétlen.
Kicsit elnőiesedtem, de ha elég szigorúan nézek, meg talapzatra állok, akkor még igazi pasinak nézek ki.
De nem soká üdült itt sem, valami háborúság is dúlt éppen a környéken, meg ellenségei is osztódással szaporodtak, úgyhogy Bretagne-ba tette át székhelyét, mégpedig ki tudja, milyen módszerrel, de aligha demokratikusan, megválasztatta magát apátnak Saint-Gildas-en-Rhuys-ba (-be?).
Héloïse időközben Argenteuil-ben, ahová Abélard dugta, és ahol egyébként kislány kora óta nevelkedett, priornővé avanzsált, és a jelek szerint nem is csinálta rosszul, neki volt érzéke a főnökösködéshez. Mellesleg Héloïse-nak már az anyja is priornő volt, hiába, akkoriban ez a „szakma” anyáról leányra szállt. Az egyébként nagyon előkelő származású anyuka jó példával járt elöl a házasságon kívüli gyerek összehozásában, ezesetben azt se tudjuk, ki volt az elkövető vagyis az apa.
Már karonülő koromban is priornő akartam lenni, mint anyuci.
Héloïse tehát a filozófiának, a latinnak, a görögnek és a hébernek szentelve magát még karriert is csinált, kívánsága szerint csendesen éldegélt Argenteuil-ben (gyereksírás és gatyamosás nélkül), mindaddig, amíg Suger apát ex-férjére haragudva be nem záratta az egész kolostort úgy ahogy volt, és ki nem lakoltatta a szerencsétlen nővéreket, mint az önkormányzatok az illegális lakásfoglalókat, ha kitavaszodik.
Erre a Suger apátra emlékezhetnek, akik olvasták a Rózsa nevét, neki köszönhető a sokak által imádott gótika diadala: ugyanis nem csak zseniális szarkavaró (magyarul diplomata) és drágakőmániás őrült volt (ha Pesten jár, a Vámház körút 9. érdekelte volna leginkább), hanem építészi talentummal is rendelkezhetett, mert miután megválasztották a legfontosabb francia apátság, a fent már említett Saint-Denis góréjának, pénzt és fáradságot nem sajnálva teljesen újjávarázsoltatta az egészet. (És nem hagyta, hogy ócska alapanyagokat használjanak a kivitelezői.)
Ahhoz képest, hogy mennyit köszönhet nekem az építészet és az egyháztörténet, kit érdekel, hogy pár apácát kitettem az utcára?
Abélard végre lehetőséget kapott, hogy igazi férjként tegyen valamit ex-neje érdekében: átengedte neki és az egész zárdaszemélyzetnek saját lakályos remetelakát (úgyis üresen állt az épület, és a fenntartási költségekre nem tudott eleget félretenni új munkahelyén). A Paracletum kolostor lakóit a mester szellemi táplálékkal is ellátta (hogy a kenyeret honnan vették, nem tudom, de nem gondoskodhatott szegény Abélard ennyi nőszemély minden egyes szükségletéről): himnuszokat, szabályzatot meg imádságokat írt számukra.
Kellett neki annyit az apácák körül sürgölődnie, Saint-Gildas-ban, ahol olyan rejtélyes módon lett apát, időközben sikerült annyira megutáltatnia magát, hogy több merényletet is elkövettek ellene, de valahogy mindig megúszta. Tán nem ártott volna a barátoknak, ha előbb valami profi kiképzőtáborban megtanulják a gyilkolás mesterségét, bár azok se járnak mindig eredménnyel, akiket az Al-Kaida okít (hála Istennek).
Én itten csak sört csinálok, nem mérget ...
Mivel hősünknek még nem volt kedve alulról szagolni az ibolyát, otthagyta az állítólag oly nyugis szerzetesi életet (kicsit megviseli az ember idegrendszerét, ha folyamatosan ki akarják nyiffantani), és visszament tanítani meg írni. Ezt a két dolgot legalább annyira klasszul csinálta, hogy kábé tökmindegy volt, milyen intézményi kereteket választ, az összes igazán értelmes klerikus hozzá törekedett (köztük több olyan is, akit később pápává választottak).
Ha happy endingben reménykedtek, akkor csalódást kell okoznom: Abélard nem tagozódott be békésen a XII. század társadalmi rendjébe, nem hajlongott azok előtt, akik előtt kellett volna, épp ellenkezőleg, ment előre, mint a tank, ha valamiről meg volt győződve, akkor azt tanította, és nem a hivatalos változatot. Újító és szokatlan gondolatai, írásai miatt, amelyeket nem részletezünk, a kor másik emblematikus figurája, Clairvaux-i Bernát (őt persze szentté avatták, naná) eretneknek bélyegezte. A fafejűek mindig így működnek, elég csak egy kicsit letérni a kitaposott útról, már eretnekek vagyunk.
Húzzátok össze magatokat még kisebbre, egyelőre még nem értétek el a megfelelő méretet. Ne feledjétek, egy valóságos szent előtt hajlongtok!
Abélard ugyan megvédhette volna forradalmi ötleteit (ennyire fair volt a korabeli Egyház), de az 1141-es Sens-i zsinaton bevágta a durcit, nem volt hajlandó leállni vitatkozni Bernáttal. Amint látjátok, borzasztó öntörvényű és kompromisszumképtelen pasi volt, az önsorsrontásban pedig világbajnok. Mikor később mégiscsak panaszra ment a pápához, az rövid úton kolostorba-záratásra és örök némaságra ítélte. Ezúttal se maradt el a könyvégetés, mégpedig nem egy, hanem az összes mű fizikai megsemmisítése, de legalább nem sk kellett elvégeznie.
Drágám, igazítsd már meg a ruhádat. A balesetem óta kicsit zavar az efféle öltözködésbeli hanyagság ...
Hányadik kolostorba-vonulás már ez? Mindenesetre ezúttal az utolsó. A nagy lázadó és zseniális tanárember megbetegedett, oszt pont a Cluny-i apátságban talált egy kis nyugalmat, amely legnagyobb ellensége, Bernát befolyása alatt állt. Haldokolva még arra is hagyta magát rávenni, hogy ezzel a szentjelölttel kibékítsék. 1142-ben szűnt meg az árnyékvilágban igazáért harcolni, de nem lepne meg, ha mennybe érkezésekor mindjárt összeakasztotta volna a bajszát a másik Péterrel, aki lehet, hogy hatalmas szent, de mégiscsak iskolázatlan halász, és tán az 1100 év alatt se kupálódott ki annyira, mint Abélard a haláláig …
Uram, ez az ember azt állítja, hogy én nem is Szent Péter vagyok, és el akarja venni tőlem a kulcsokat, mert feltalált valami más módszert a kapuk zárására és nyitására. Mit csináljak vele?
Héloïse az exét a Paracletumba vitette, és úgy rendelkezett, hogy majd egymás mellé temessék őket. 22 évvel élte túl bolondos férjét, és amint látjátok, nem valami romantikus szerelmi halál ragadta el őket … Egyházi pályára lépésük után is folyamatosan leveleztek, találkozgattak is, de kapcsolatuk már inkább barátság volt, mint bármi egyéb. Abélardnak szex helyett maradtak a csaták a sírig.
Ami az egymás mellé eltemettetést illeti, a sírdombokon sarjadó és összekapaszkodó fák vagy rózsatövek sztorija szerintem a Trisztánból szivárgott át ennek a történetnek romantikus átköltésébe.
Csak tudnám, hogy a szobrász faragott-e neki azt, ami legjobban hiányzott az életéből ...
A francia forradalomban, mikor sokkal nagyobb antiklerikálisok őrjöngtek, mint jómagam (én nem is vagyok az), sok más kolostorhoz hasonlóan a Paracletumot is szétverték. Csak 1817-ben kapott a különös szerelmespár új nyughelyet, mégpedig a hírességek temetőjében, a párizsi Père Lachaise-ben: neogótikus síremlékük ma is látogatható.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.