Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 évesA belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
Épp itt az ideje, hogy folytatásos Trisztán-„regényünket” újabb epizóddal gazdagítsuk, mielőtt még végleg feledésbe merülne.
Még jó, hogy sosem húzzuk el a kufircokat annyira, hogy egyszer is rajtakapjanak, nem gondolod?
Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Márk király wellness-hétvégét rendezett, amelyen mindenkinek a vérét vették, Melot kertitörpe lisztet szórt szét a hálóban, Trisztán bemutatott egy salto mortalét, és a mosónők hetekig emlegették a sok vért, amely a szép ágyneműt összemocskolta. Az egész kaland azonban nem volt elég ahhoz, hogy egyértelműen kiderüljön, Trisztán és Izolda valóban szeretők-e vagy sem. Maradt a kétely és az örök pletykálkodás.
Uraim, vegyük elő a kiosztmányt, és lapozzuk fel a hatvanadik oldalt. Az ott látható diagramm alapján meg tudjuk becsülni, mekkora a valószínűsége annak, hogy a királyné intim kapcsolatba került a királyi herceggel.
Márk király nagyon unta a banánt, és annyira tanácstalannak érezte magát szegény, hogy e főbenjáró dologban (végül is szarvakról volt szó, vagy mi) kénytelen-kelletlen zsinatot hívott össze, vazallusai és egyházi személyiségek buzgó részvételével, vagyis vezetői értekezletet tartott, mint egy töketlenkedő vállalatigazgató. Szájtépésben és fontoskodásban az akkori górék egyébként egyáltalán nem maradtak el a maiaktól. Valamint a mások magánéletébe való beavatkozás sem volt kevésbé divatos, mint manapság, és nagy reklámszerződésektől, akarom mondani, az életüktől is könnyedén megszabadulhattak a notórius félrelépők.
A golfpályán bezzeg nem várják el tőlem, hogy mindig ugyanabba a lyukba találjak bele.
Miután mindenki felszólalt, aki úgy érezte, hogy muszáj valami épületeset mondania, mert ki tudja, mikor lesz megint alkalma rá, és még mindig semmi értelmes nem hangzott el (ezen csodálkozik valaki, úgy őszintén?), egy tisztes öreg püspök, Temze bölcse előállt azzal az ésszerű javaslattal, hogy ha már így vádaskodnak meg pletykálkodnak, zsinatolnak, zsivajognak, kézenfekvő lenne odahívni a királynét is, csak, hogy legyen képben, mivel vádolják egyáltalán, és alkalma legyen megvédeni magát. (Ezt a bulvársajtó is így szokta csinálni, először leközli a pletykát, aztán cáfoljon, aki tud vagy akar.)
Mi találtunk bizonyítékot ellenük! Tessék ...
Soha jobb ideát, Márk király saját hatáskörében eldöntötte, hogy ez lesz a legokosabb, és további halasztgatást mellőzve Izoldáért küldetett. Szegény asszonynak eddigre valószínűleg körme már nem nagyon volt, amit lerághatott volna idegességében. Jó, hogy ő a királyné, de odaállni a maszkulin összeröffenés elé, és nem összecsuklani, meg zokogva beismeri mindent, már eleve nem lehetett könnyű feladat. Jól jött bizony ilyenkor mindaz, amit anno a Trisztán-féle pszichodráma-tanfolyamon tanult, vagyis: még akkor is tagadni, ha a napnál világosabb az ember bűnössége.
Hát el lehet erről a nőről képzelni, hogy mással hentereg, amikor így néz?
Izolda tehát bevonult, ahogy kell, teljes díszben a zsinatolók közé, a püspök meg jó körülményesen előadta, hogy noha semmiféle konkrét bizonyíték nincs ellene, már teljességgel elviselhetetlen az állandó szóbeszéd, amely őt, a királynét és Trisztánt, a király unokaöccsét illeti. Úgy találták tehát célravezetőnek, ha szembesítik a vádlottat a váddal (bár a vád megfogalmazására nem is kerül sor, és vádlók sincsenek), jelentse ki egyértelműen, hogy van-e bármi nevezett herceg és közte. Na, ez is olyan kérdés, mint az egyszeri riporteré bármely párt kampányfőnökéhez, hogy a törvényben megszabott összegnél többet költöttek-e hatemeletes óriásplakátokra. Már hogy költöttek volna, ők, a törvény legfőbb védelmezői, a plakátok egyébként is csak négyemeletesek voltak, úgyhogy az egészből egy szó sem igaz!
Szóvivővé választásom esetén bármilyen vádat szemrebbenés nélkül visszautasítok, ezt garantálom.
Izolda, miután meghallgatta a finoman körülírt, ki sem mondott vádat, szép díszes beszédben hangot adott annak a véleményének, hogy el nem tudja képzelni, hogy juthat valakinek eszébe őt Trisztánnal hírbe hozni, de ha ezen múlik Márk boldogsága, ő kész bármilyen bírósági tárgyalásnak vagy törvényes eljárásnak alávetni magát, bla-bla-bla, ismét hivatkozhatnánk kampányfőnökökre és pártszóvivőkre, Izolda bátran pályázhatott volna bármely tisztségre.
No, ha bárminek aláveti magát, gondolta Márk, akkor válasszuk a lehető legbiztosabb módszert, az istenítéletet. Ez, a szekularizált és demokratikus társadalmakban nem igazán jellemző intézmény valóban csodás hatékonyságról tett tanúbizonyságot az évszázadok során, noha egyes változataiban megvolt az a kellemetlen mellékhatása, hogy az ártatlanság bizonyítása során a vádlott sajnálatos módon elhalálozott …
Egyébként a párbaj is az istenítélet egyik formájának számít (bármennyire is nyilvánvaló, hogy aki jártasabb egy harcmodorban, nagy valószínűséggel legyőzi kevésbé jártas ellenfelét), valamint a már általunk is említett tetemre hívás ugyancsak ebbe a kategóriába tartozik. Noha az istenítélet intézményét a katolikus Egyház nyakába szokás varrni, ténykérdés, hogy
1) már sokkal korábban is nagy divat volt az ilyesmi, egészen Hamuráppiig visszamenőleg
2) az Egyház több formáját kifejezetten tiltotta, nem sok sikerrel, és nem csak tiltotta, de persze gyakorta alkalmazta is
3) a népi hiedelemvilág elidegeníthetetlen részét képezi.
Vádlott, ha elsüllyedsz, és megfulladsz, akkor ártatlan voltál, majd megsiratunk, kár érted. Ha felszínen maradsz, akkor bűnös vagy, tehát evezővel verünk agyon. Igazán nem mondhatod, hogy nem bíztuk rád a választást.
Ami Izoldát illeti, a sokféle verzió közül neki a tűzpróba jutott, bár talán inkább a párbajt választotta volna, ha lehet. De Márk az izzó vasra gerjedt, a királyné pedig nem mert vitatkozni, inkább úgy tett, mint akinek édesmindegy, mivel fenyegetik, mert tutibiztos abban, hogy Isten kihúzza a csávából vagyis nem engedi, hogy megégesse magát. Az istenítéletet hat héttel későbbre hirdették meg, ugyanis nem lehetett az ilyet elsietni, nagy banzáj, akár egy esküvő vagy egy temetés, idő kell a szervezéshez, a ruhák megrendeléséhez és leszállításához, a megfelelő reklámkampányhoz, mert a királyné nyilvános csesztetése minimum közérdekű esemény, amelyre minél nagyobb tömeget kell összetrombitálni.
A sok lepcses szájú öreggel meg legszívesebben ezt csinálnám, ni. De egyik se elég bátor, hogy kiálljon ellenem.
Izoldának tehát elég ideje maradt arra, hogy egyeztessen szeretőjével, és kitaláljon valami trükköt, természetesen annak biztos tudatában, hogy az istenítélet működőképes, de még Jézust is meg lehet vesztegetni, ha az ember elég fifikás. A királyné odarendelte Trisztánt az istenítélet színhelyére, az Usk folyó partján fekvő Caerleonba. A daliás herceg zarándok álruhában, profin kisminkelt és olyan eltorzított arccal jelent meg, mint amilyet Tom Cruise rittyentett magának a Különvéleményben a szemcsere-műtétje után.
Akármennyire is jól alakított Trisztán, Izolda azonnal kiszúrta, és mindjárt szólt az udvaroncoknak, hogy azzal a szentéletű zarándokkal akarja cipeltetni magát a hajóról a kikötőbe (nehogy vizes legyen a cipellője, meg a ruhája szegélye). Kijelentette, hogy egyetlen lovag se pályázhat aznap erre a nemes és megtisztelő feladatra. (Mit csinált volna, ha van egy tisztességes palló azon a hajón, és semmi szükség őt cipelgetni, mint valami kisbabát?)
Aztán ne vidd túlzásba a földön fetrengést, Trisztán, mint valami olasz válogatott focista ...
Az álruhás Trisztán persze szíves örömest rendelkezésre állt, és karjába vette a királynét, aztán, amikor már majdnem elért vele a partra, parancsra olyan ügyesen elbotlott, hogy Izolda a karjaiban is feküdt, meg mellette is, sőt, az asszony még egy kicsit a combjait is szétnyitotta, alaposan összegabalyodtak és henteregtek egyet. Az udvaroncok pofátlan módon csesztetni kezdték az álzarándokot, hogy lehet már ilyen béna, hogy elbotlik a királynéval, de Izolda nagy kegyesen megbocsátott az ügyetlenkedő férfiúnak, mondván, hogy nem tehet az esésről, úgy látszik, gyengébb, mint amilyennek tűnt. Ezzel persze két legyet ütött egy csapásra, nem csupán a hamis esküt változtatta igazzá, de a captatio benevolentiae módszerével még a népszerűségi indexe is 60 százalékpont fölé kúszott.
A kalapját, ha lett volna, nem tarthatja magán. De az ingét és a köpenyét igen ...
Trisztán megtette kötelességét, és mehetett is, a fényes úri társaság meg folytatta útját az istenítélet színhelye felé. Izoldának még viccelődni is volt kedve (vagyis inkább lélekjelenléte), útközben azért szép jámborul elajándékozta az összes ékszerét, ruháját, lovát és mindenféle értékét, csak, hogy elnyerje az Úr jóindulatát, mert ő is tudta, hogy a trükk ellenére az eskü azért nem lesz annyira kóser, mint kellene. Nota bene: a testén lévő ruháit is elajándékozgatta, úgyhogy mire a templomhoz ért, mezítlábasan, egy szál darócruhában és gyapjúköpenyben állt a tömeg előtt. Micsoda vetkőzőszám!
Tegyétek fel a kezeteket, és mondjátok el a saját magatok által kifundált eskütök szövegét!
Most már csak abban kellett döntésre jutni, hogy a szent ereklye jelenlétében a királyné pontosan milyen esküszöveget mondjon el. Különös, hogy nem volt előre megírva, mint a tisztavatásnál, mennyivel flottabb lett volna minden. De nem, éppen, hogy ott kezdtek ezen huzakodni a népek. Márpedig Izolda sikere vagy bukása a szövegen múlt. Szerencsére fogalmazni tömegben elég nehézkes, a variációk a végtelenbe tendálnak, vagyis a királynénak elég nagy volt az esélye arra, hogy saját, előre kimódolt esküformuláját erőltesse rá a többiekre.
Ez például soha nem történt meg, puszta érzéki csalódás.
Így is tett, az esküje alapján soha más pasi a testét meg nem ismerte, mellette, rajta vagy a combjai között nem feküdt senki hímnemű, csak a férje, meg hát az a bizonyos zarándok az előbb, aki olyan szerencsétlen módon elbotlott vele. Márk helybenhagyta a szöveget, jó lesz ez, nem kell hozzátoldani semmit, csak haladjunk, hozzák azt az izzó vasat, essünk túl a próbán.
Fohászkodott még egy nagyot a királyné, aztán kézbe vette azt az izzó vasat, és …
Ne ijedjetek meg, nem hagyjuk abba a posztot a legizgalmasabb pillanatban.
Nem égette meg magát.
Ami mit bizonyít?
Hát, csak annyit, hogy Jézus olyan, mint ballonkabát a szélben, testünkre simul, csak tudni kell, hogyan kérleljük helyesen! Ő mindenkinek segít, akár őszinteségről, akár csalásról van szó, akár komoly a dolog, akár csak tréfa, ő bizony mindig olyan, amilyennek mi szeretnénk. Mi bizonyíthatná ezt jobban, mint Izolda esete, aki egyszerre esküdött igazat és hamisat …
Mielőtt kiközösítenétek, kedves vallásos olvasóim, a kabátos hasonlat (az egyik kedvencem az egész Trisztán-regényben) XIII. századi, és Gottfried von Strassburgtól való, nem Colombo hadnagy vicces beszólása.
Ha pedig hangulatban vagytok, és további spirituális olvasmányra vágytok, ajánlom nektek a Szűzgarázs című, nemrég indult blogot, egy mai apáca tollából.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.