Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 évesA belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
Pygmalion nevét George Bernard Shaw színdarabja miatt ismerik legtöbben: mindjárt előrebocsátom, hogy a darab csak távolról emlékeztet az eredeti sztorira.
Kicsit vézna is, kicsit görbe is, de az enyém.
Aki a Shaw-művet esetleg sose látta volna, annak elég annyit mondanom, hogy My fair lady. A Pygmalion filmváltozatát egy erdélyi magyar (egyébként valószínűleg, legalábbis Shaw szerint a barna segge alapján cigány) pasinak, művésznevén Gabriel Pascalnak köszönhetjük. Az ennek alapján készült musicalt csak az tudta szerintem elkerülni, aki még nem állt be a boldog tévétulajdonosok népes táborába. (A félreértések elkerülése végett: Shaw egy nudista strandon kukkolta meg Pascal seggét. Ott kötöttek egymással örök barátságot. Nem ám egy irodalmi szalonban. Vagy másfajta szalonban ...)
Gabriel, nekem is megmutatnád fogadás után? Hogy olyan barna-e, mint Shaw bácsi mondja?
Kezdjük a görög mítoszváltozattal, hogy lássuk, miből lett a cserebogár, vagyis Eliza Doolittle, a maga csábosan szörnyű virágáruslány-szlengjével, amelyet a perfekcionista (nem cionista!) Higgins prof úgy sterilizál (mármint a leányka beszédét, nem őt magát), hogy egy fogadáson magyarnak nézik. Mert csak egy magyar beszélhet annyira akcentus nélkül, mint Doolittle kisasszony … Köszi, Pascal bácsi, de ez nekem eddig még nem tűnt fel ...
Ha a véznaságot lehet még fokozni ... De legalább nem görbe. És az enyém!
Az ókori Cipruson éldegélő Pygmalion király megrögzött agglegény volt, némi pszichotikus vonásokkal, ugyanis anyaszült nőre rá se nézett volna, legfeljebb titokban és művészeti célzattal. Örömtelen életének üres óráiban, mikor az államügyek épp nem kötötték le, szobrászkodott. Amúgy a maga kedvére. Vizuális fantáziája igen fejlett lévén, kifaragott magának egy Aphrodité-szobrot, amelyet addig-addig nézegetett és babusgatott, míg teljesen bele nem esett.
Alul még nem érzek semmit, de fölül már kezdek melegedni. Nem csinálod rosszul ...
Finnyás is lehetett a végtelenségig, ha neki egy földi, valóságos lányka nem felelt meg, mert ugye mindegyiküknek volt valami asszimmetriája, hogy az anyajegyekről és egyéb bőrhibákról ne is beszéljünk. Most képzeljétek el, ez a pasi még a photoshop-alkotta modelleket se ismerte, de már miféle allűröket fejlesztett ki magában! Hát nem kényszeres?
Akkoriban legális volt még elefántcsontból szobrokat meg ékszereket farigcsálni, azóta az elefántmészárlás kissé nehézkesebb és, hogy úgy mondjam, nem éppen komilfó, de arra a célra, amire Pygmalion használni akarta, tulajdonképp a gumi úgyis sokkal alkalmasabb lett volna. Azt vette ugyanis a fejébe, hogy a csodálatos, makulátlan fehérségű, és tökéletesen szimmetrikus, életnagyságú istennő-szobrot befekteti az ágyába, és addig simogatja, taperolja, nyomogatja, csókolgatja, amíg nem történik valami. Mégiscsak könnyebb dolga lett volna egy tisztességesen megtervezett, sorozatgyártott, és jól felfújt guminővel, bár annak az esztétikum nem szokott erőssége lenni …
Jól van, kisanyám, akkor most kezdjük a bemelegítést! Ki a hungarocellből!
Aphrodité persze tudomást szerzett a szokatlan istentiszteletről, amelyben ez, az egyébként szemrevaló pasi részesítette, és mivel igazi nő volt (mi más lett volna), furdalni kezdte a kíváncsiság, hogyan tud ez a Pygmalion simogatni. Türelme az van, mert egy szoborból reakciót kicsiholni azért nem piskóta. (Azt nyilván nem várja el, hogy a szobor multiorgazmusokkal hálálja meg fáradhatatlan ujjazásait.) Csak nyomogatja, csak cirógatja, csak csókolgatja éjjel-nappal, de a műnő meg se moccan. (Érzékletes leírás Ovidius mesternél az Átváltozásokban, ínyenceknek!)
Aphrodité nem is bírta cérnával, úgyhogy egyszer csak sutty, belebújt a szoborba, mint valami szexi neglizsébe. A jelek szerint nem volt kedve ellenére a Pygmalion-féle stílus, mert nem sokáig bírta megjátszani a darab fát, akarom mondani, a darab elefántcsontot, és elkezdett melegedni, puhulni, forrósodni, pirulni, meg nyögdécselni, hogy öröm volt hallgatni, addig-addig, hogy Pygmalion is észrevette, és majd' szívbajt kapott, mert azért ekkora sikerre nem számított.
Mit elbíbelődtél a melleim megfestésével, apukám, most meg összecsapod a karomat?
Ha már mindketten belejöttek a játszadozásba és forrósodásba, nem álltak meg a pettingnél, és Aphrodité, szokása szerint mindjárt teherbe is esett … Hiába, mégiscsak jobban járt volna, ha guminőként testesül meg, fogamzásgátló hatás szempontjából …
Az istennő természetesen nem maradhatott meg Pygmalion mellett, maga helyett az ex-szobortestben egy Galateia nevű leányzót hagyott, akit a királynak mindenre meg kellett tanítania, mint egy csecsemőt. De hát nem erre vágyik minden férfi? Hogy anyukát játsszon?
Eddig az eredeti mítosz. Hogy lesz ebből a Pygmalionból Higgins prof és Aphroditéből Eliza Doolittle? Hogy lesz az ujjazásból nyelvelés? Akarom mondani nyelvészkedés?
A nyelv az egyik legfontosabb testrészünk, Eliza, ezt jegyezze meg. És meg kell tanulnia szopogatni. Gyakoroljon cukorkával!
A képlet korántsem bonyolult, legalábbis sokkal egyszerűbb, mint az angol nyelv fonetikája. Adott a pasi, akinek senki nem jó, a tökély-mániás agglegény. (Biztos mindannyian ismerünk ilyeneket.) A fejébe veszi, hogy szinte semmiből megteremti a tökéletes valamit. Mondjuk asszonyt. Kevésbé ambiciózus agglegények megelégednek a tökéletes autóval is. Vagy a tökéletes marhapörkölttel. Mások a saját testüket vélik tökélyre fejleszteni, hogy aztán egyedül ők gyönyörködjenek benne.
A szobrász több verziót is készített, a háttérben a testépítő Aphrodité. Valahogy mégse az jött be neki ...
Pygmalion mániája a makulátlan test volt. Mivel a plasztikai sebészet még gyerekcipőben sem járt anno, kicsit munkás lett volna egy élő, hús-vér nőből megalkotni ezt az agyrémet. Frankenstein se akart lenni (nem, Frankenstein nem a szörny, hanem az alkotója, érdekes, hogy mindig összekeveredik!), úgyhogy a húsfarigcsa helyett megelégedett az elefántcsonttal.
Az angolszász Higgins mániája ugyebár a makulátlan kiejtés. A nyelvi tisztaság. (Hú, a hideg is kiráz az ilyen purizmusok leírásakor. A tisztaságról valahogy mindig különös formájú keresztek jutnak az eszembe, nem a Domestos …) A prof fogadást köt barátjával, hogy a kis penészvirágból, Elizából, aki kerékbe töri azt a csodás, zenei hangzásában végtelenül lágy angol nyelvet (nevessetek csak), igazi úri dámát, egy fair lady-t farag. Farag ugyebár! Ez a farigcsálás a pasik vesszőparipája …
Ilyen öregen az ember már csak gépelésre használja az ujjacskáit ...
A fogadást megnyeri. Érdekesség: az egyébként ír származású Shaw darabjában a prof útjára bocsátja tanítványát, és az hozzámegy egy balekhoz. Pascal barátunk önhatalmúlag megváltoztatja a végkifejletet: Eliza Higgins-szel marad. Szóval még a happy ending mániát is egy magyarnak köszönhetjük … Ne feledjük, egy magyar cigánynak.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.