Ha a mitológiai figuráknak idézettségi mutatója (impakt faktora) lenne, mint a tudományos munkák szerzőinek, akkor Oidipusz minden bizonnyal az egyik legnagyobb mutatószámmal rendelkezne. Ezt leginkább Sigmund Freudnak köszönheti, aki megtette neki azt a szívességet, hogy komplexust nevezett el róla, melynek lényege az, hogy a 3-7 éves kisfiúk "beleszeretnek" az anyjukba és arról álmodoznak, hogy feleségül veszik, ilyenkor pedig az apa ugyebár csak útban lenne, ezért valamilyen formában megszabadulnának tőle.
De nézzük, hogyan szól a mitológiai sztori, vagyis annak leginkább ismert változata. Mint mindig, most is számos alverzió létezik, és ezek egy részére majd utalok is.
Oidipusz apja, Laiosz nem éppen jámborságáról és visszafogott természetéről volt híres, viszont szívesen oktatott fiatal srácokat kocsihajtásra. Ezzel még nem is lett volna baj, ha egyik tanítványába, aki történetesen barátja, Pelopsz fia volt, annyira bele nem zúg, hogy az egyik verzió szerint elrabolja, a másik verzió szerint "csak" megerőszakolja a szerencsétlent. Khrüszipposz igazán baljós csillagzat alatt született, féltestvérei mindezek után még el is tették láb alól, de legalább az apja, Pelopsz jól megátkozta az erőszakos Laioszt: ha valaha sikerülne egy nővel is összefeküdnie, és annak történetesen fia születne, na akkor bizton számítson majd arra, hogy az a fiú egy szép napon kinyiffantja.
Pelopszot egyébként korábban ugyancsak megátkozták, mégpedig hetedíziglen, az ő utódai között szerepel a trójai háborúból ismert testvérpár, Meneláosz és Agamemnón is, de ennek a híres-hírhedt famíliának a sorsával ezúttal nem fogjuk fárasztani a kedves olvasót, akinek már így is szédül a feje a sok névtől.
Laiosz, aki egyébként Théba királya volt, mivel az akkori szokás szerint két kapura játszott, szert tett egy csinos feleségre is, akit Iokasztének hívtak, és elég sokáig kívánatos nőnek számított, ahogy azt majd később konstatálhatjuk. Addig-addig éltek házaséletet ezek ketten, hogy egy nap bekövetkezett a kellemetlenség, ami ilyenkor általában bekövetkezik: Iokaszté teherbe esett. Mivel az abortusz nem volt még igazán divatban, illetve nagyobb veszélyekkel járt, mint a szülés (pedig az sem volt piskóta), a királyné kihordta a kisfiút, de már azzal a tudattal, hogy az apja meg akar tőle szabadulni. Neki se volt ellenére, hogy kipenderítsék a gyereket a pusztába, a jóslat ugyanis nem csak azt vetítette előre, hogy a srác egyszer az apja halálát okozza majd, hanem azt is, hogy vérfertőző viszonyt folytat majd az anyjával. Nos, ez még a jóslat első felénél is ijesztőbbnek tűnt.
Egy másik változat szerint Laiosz az átok miatt egyáltalán nem is nyúlt soha a feleségéhez - na jó, lehet ezt az átkon kívül másra is fogni -, a nő azonban nem nyugodott bele ebbe, és egy éjjel jól leitatta, a részeg férj pedig tudtán kívül teljesítette kötelességét. (Nem emlékeztet ezt egy kicsit a Lót és lányai-féle leitatós történetre? Ugye, hogy nektek is eszetekbe jutott?)
Ahogy ez már az ilyen gyerektől megszabadulós sztoriknál lenni szokott, a szülők nem akarták maguk elvégezni a piszkos munkát, és egy cselédre lőcsölték rá az újszülöttet és a feladatot - akár Amulius tette Romulus és Remus esetében. Pedig aki ismeri akár a Hófehérkét, az tudhatja, hogy a gyerekgyilkosságot nem érdemes mindenféle vajszívű vadászokra meg cselédekre bízni. Laioszék is ráfáztak, hiába szúrták át a szerencsétlen gyerek lábát és hiába kötözték össze azokat, hiába adták parancsba a szolgának, hogy hagyja ott az üvöltő árvát valami sziklahasadékban, a gyerek egy Théba környékén lófráló pásztor segítségével megmenekült, és nem várt fordulattal Korinthoszba került.
A nevét állítólag az összekötözött, feldagadt lábáról kapta, de olyan változat is van, hogy az Odipusz egész mást jelent, mégpedig azt, hogy mindentudó... Hát, hogy szegény hősünk nem volt mindentudó, azért az életrajzából elég világosan kiderül. (Egy alváltozat szerint nem a hegyekben rakták ki, hanem egy ládába zárták és a tengerbe vetették - ez viszont Perszeusz történetét idézheti fel bennünk, akiről szintén írtam már: nála nem az apa kapta a kedves jóslatot, hanem a nagyapa, de a sztori lényege ugyanaz.)
Akár egy pásztornak, akár a tengeristen Poszeidónnak jóvoltából történt, Oidipuszt a korinthoszi királyi pár, Polübosz és Meropé fogadta örökbe. Olyannyira saját fiukként nevelték, hogy soha, egy szóval sem említették neki, hogy ne ők lennének az igazi szülei... Pedig jobb lett volna, ha nem titkolóznak, mert akkor Oidipusz fiatalember korában, mikor egy orákulum elismételte neki ugyanazt a jóslatot, amit már Laiosz is hallott, nem menekül hanyatt-homlok Korinthoszból attól való félelmében, hogy szeretett szüleiben kárt tesz.
Nyilván nem lep meg senkit, hogy nem másfelé menekült a sorsa elől, mint éppen abba az irányba, ahol azt minél hamarabb beteljesíthette. Az sem túl meglepő, a mitológiai logikája alapján, hogy egyenest belefutott apja, Laiosz karjaiba, akarom mondani, kocsijába, amelynek hajtója ugyanúgy nem ismerte az indexet meg a féket, mint a mai BMW-sek. Az út szűk volt, Laiosz sofőrje nagyon sietett, no meg királyi alkalmazott lévén úgy ítélte meg, hogy az épp szembe jövő tejfelesszájú idegen nem elég gyorsan szívódik fel, mikor ő pedig rohanna a delphói jósdába... Hiába, a közlekedés halálos veszélyeket rejt magában, főleg, ha tesztoszteron-túltengésben szenvedő egyedek vesznek benne részt. Szó szót és ütés ütést követett: először Oidipusz kapott, aztán a királyi kocsis, végül az előkelő utas, akit a saját lovai gázoltak halálra. Hősünk így teljesítette be az átok első felét, de erről mit sem sejtett. Megvonta a vállát és továbbindult, hogy az átok második felét is abszolválja.
Thébában mindeközben hiába várták haza Laiosz királyt, csak nem jött. Erre kiküldték pár felderítőt, hogy nézzenek szét a jósda felé vezető úton: nem kellett sokáig keresgélniük, hamar megtalálták a szépen kidekorált holttesteket. A királygyilkosság nem piszlicsáré dolog, az új átmeneti uralkodó, Iokaszté fivére, Kreón, fel is állíttatott egy nyomozó egységet, hogy derítsék ki, miféle gazember végzett Laiosszal. De csak teltek-múltak a hónapok, és a nyomozók tapodtat sem jutottak előre... Ami mai kollégáikkal is megesik olykor. Mondjuk az meglepőbb, hogy még bűnbakot se tudtak felmutatni.
Igaz, volt nagyobb bajuk is, mert a Théba körül portyázó szfinx nagyobb nemzetbiztonsági kockázatot jelentett, mint egy kóbor királygyilkos. Ez a félig nő, félig oroszlántestű hibrid egy fejtörővel szívatta az utazókat: aki nem tudta megfejteni a rejtvényét, azt rövid úton bekebelezte. A thébaiak nem brillíroztak, ami azt illeti, a szfinxnek pedig mindig akadt harapnivalója. Kreón eléggé berezelt, mindent megígért annak, akinek sikerül megfejtenie a szfinx fejtörőjét: az illető viheti az egész királyságot és az özvegy, még gyermektelen királynét is, csak már szabadítsa meg a várost ettől a szégyentől. (Talán nem meglepő: a szfinx Laiosz korábbi pederaszta és emberrabló megnyilvánulásai miatt bukkant fel, és Héra küldte, a meggyilkolt király pedig épp ez ügyben akart konzultálni Delphoi-jal.)
Odipusz persze épp arra járt, és a szfinx lecsapott rá: neki is előadta a négylábú-kétlábú-háromlábú találós kérdést.
Azoknak, akik eddig nem hallották volna, a rejtvény így hangzott:
Melyik az az élőlény, amelynek lába hol kettő, hol három, hol négy, s akkor a leggyöngébb, mikor a legtöbb a lába?
A megfejtés az ember volt: babaként négy "lábon" jár, felnőttként két lábon, öregkorában meg bottal... A szfinx csak a járókeretet hagyta ki a számításából, de azt akkoriban még nem találták fel.
Mikor az oroszlánnő, akinek még sasszárnyai is voltak, meg kígyófarka, meglátta az izmos Odipuszt, mindjárt elindult a nyálelválasztása, mert a fiatal vándor igen finom falatnak ígérkezett. De hiába ácsingózott rá, mert váratlanul elhangzott a helyes megfejtés. A szfinx úgy összeomlott lelkileg, hogy még Freud bácsi se tudott volna rajta segíteni, a féloroszlán nő egyszerűen sírva fakadt, és azon nyomnak levetette magát a mélybe. Intellektuális vereségét nem bírta elviselni. De hogyan is csodálkozhatnánk ezen, ha manapság meg azért lesz valaki öngyilkos, mert lekési a repülőjét?
Odipusz elégedetten megveregette a saját vállát és besétált Thébába, hogy jelentkezzen a jutalomért. Úgy érezte, még az istenek is királynak teremtették, végül is Korinthoszban is uralkodhatott volna, ha nem lép le időnek előtte... Noha a királykodást elsősorban intellektuális kihívásnak tekintette, annak is örült, hogy a tisztséggel járó özvegy királyné nem bizonyult kellemetlen perszónának, és Oidipuszba az istenek nyilván genetikailag kódolták, hogy érdeklődjön a MILF kategória iránt. Egyébként, ha feltételezzük, hogy Iokaszté Oidipuszt tizenhat-tizenhét éves kora körül szülte, akkor harminchárom-harmincöt éves lehetett, mikor másodszor is férjhez ment. (Gyönyörű, érett nő lehetett.) Belekalkulálva, hogy fiának/férjének még szült négy gyereket, biztos, hogy elég jól tartotta magát.
Van olyan változat is, hogy azt a bizonyos négy gyereket mégse Iokaszté szülte, hanem Oidipusz második felesége, és még arról is szól legenda, hogy hősünknek harmadik feleség is jutott, de most maradjunk a legismertebb verziónál. A királyi pár tehát békében éldegélt jópár évig, és egymás után születtek a gyerekeik, akiket az Antigoné című Szophoklész-dráma kötelező olvasmány mivoltából fakadóan úgyis minden érettségizett magyar ismer(ne, ha elolvasta volna, ugyebár). De csak az ismétlés kedvéért: ott voltak egyrészt a folyton marakodó, ikerfiúk, Eteoklész és Polüneikész (akár római megfelelőik, ők is a királyságon vesztek össze halálosan), és a két lány, Antigoné és Iszméné.
Az istenek türelmesen megvárták, hogy a gyereksereg ivarérett korba kerüljön, addig nem bolygatták Thébát, se a királyi párt, amíg el nem telt legalább tizenöt év. Ekkor azonban elfogyott a párkák türelme, és Apolló isten, a járványügyi szakértő segítségével hathatós biológiai fegyverrel (azaz pestissel) támadtak a városra. A király persze nem ülhetett ölbe tett kézzel, ki kellett derítenie, hogy mi okozza a járványt, és mivel épp nem vonultak át Thébán nagyobb migráns tömegek, nem lehetett az ő nyakukba varrni az egészet, Oidipusz hívatta az ókor dzsoli dzsókerét, Teiresziászt, aki mindenhez értett, a biztonságpolitikán kívül még a járványügyhöz is, hogy a szexuális gyönyör férfi és női változatainak beható ismeretéről már ne is beszéljünk (mert megtettük máskor).
A vak jóstól aztán, aki egyébként korántsem szerette annyira osztani az észt, mint a mai szakértők, Oidipusz először csak annyit tudott meg, hogy a járvány tulajdonképpen egy rég elfeledett bűnügyhöz kapcsolódik, amelyet a nyomozók azóta sem oldottak meg, de mivel regicidium esetén nincs elévülés, az istenek még mindig napirenden tartják a dolgot, és amíg a gyilkos neve nem derül ki, és az illető nem nyeri el méltó büntetését, a járvány se szűnik meg.
Teiresziász előszeretettel húzta az időt, nem akarta elárulni a királynak, ki a fene az a titokzatos gyilkos, csak annyit mondott neki, hogy nem fog örülni, ha megtudja. Mikor mégis kibökte (ilyen volt ez a vak öregember, alapjában véve utált szakérteni, mert mindig az igazat kellett mondania, és valahogy az igazság mindig rohadt kellemetlen volt annak, akinek elmondta), Oidipusz elsőre nem hitt neki. Aztán újabb nyomozást indított, mégpedig ő maga vette a kezébe az ügyet, és gyűjtötte a bizonyítékokat, hallgatta ki a tanúkat, míg ki nem derítette, hogy az öregnek igaza volt: nem csak az a probléma, hogy megölte a királyt, hanem az is, hogy az az ember az apja volt, és ő mindennek tetejébe még vérfertőző kapcsolatban is él az anyjával.
Ez innen nézve elég szarul hangzik, de ha belegondolunk, hogy szerencsétlen Oidipusz még meg se fogant, már tutibiztos volt, hogy mindez megtörténik vele, vagyis a szabad akaratának semmi játékteret nem hagytak az istenek, akkor akár azt is mondhatjuk, hogy alapjában véve ártatlan volt. Na jó, az apja megölési a közlekedési affér kapcsán nem biztos, hogy elmenne önvédelemnek, de ami az anyját illeti, arról fogalma se lehetett, hogy Iokaszté kicsoda... Igazából anyjának kellett volna felidéznie a jóslatot, mikor egy fia korabeli pasi feleségül kérte...
Itt szeretnék megemlékezni arról az Oidipusz király-előadásról, amelyet középiskolás koromban láttam (1988-ban vagy 89-ben) a Radnótiban, és ahol Mihályi Győző alakította a címszerepet (szerintem a legszebb orgánumú magyar férfi színész, pedig erős a mezőny).
Az igazság kiderült, és mivel nem a XXI. században éltek, kénytelenek voltak a következményekkel is szembenézni, nem tussolhatták el az egész gebaszt. Iokaszté felakasztotta magát, Oidipusz meg kiszúrta a saját szemét. Mind a kettőt... Ami elég brutális öncsonkítás, de úgy érezte, nem akarja többé látni azt a világot, amelyben tudtán kívül ilyen szörnyűségeket művelt. (Vannak értelmezők, akik szerint a szemkiszúrás csak eufemizmus, és igazából kasztrálta magát, de mivel az ókori görögök sose voltak álszemérmesek, ha kasztrációról lett volna szó, akkor azt írják. A vakság, ahogy Teiresziász történetéből is tudjuk, de akár Homéroszt is említhetnénk, a spirituális megvilágosodással bír együtt járni. Olykor. Ha effajta megvilágosodásra vágynátok, azért előbb egyéb módszereket próbáljatok ki.)
Oidipusz további sorsáról sokféle verzió kering, a legismertebb szerint önkéntes száműzetésbe vonult kedvenc gyermekével, Antigonéval együtt, de van, aki azt állítja, hogy nem önként ment, hanem Kreón utasította ki Thébából. Végül Thészeusz fogadta be, akiről már többször szót ejtettük különböző posztokban, például itt. De van olyan változat is, miszerint Oidipusz egyáltalán nem ment sehová, hanem tovább uralkodott Thébában, sőt, még csatába is vonult, meg olyan, miszerint a fiai igenis el akarták tussolni az egész botrányt, és fogságba vetették az apjukat. (Mire ő meg a fiúkat átkozta meg...)
Akárhogy is volt, a fiúk tényleg nem sokáig éltek, ahogy már fentebb említettem, összevesztek a királyságon és végül egymást ölték meg - az egyik Thébát védve, a másik a várost támadva. Ebből ered aztán az a konfliktus, amibe még Antigoné is belehal, mert nem történt még elég tragédia eddig: Kreón, aki egyébként korábban megpróbálta megerőszakolni a lányt, megtiltja, hogy a hazaáruló Polüneikészt eltemessék, Antigoné azonban csakazértis megteszi, és ezzel újabb katasztrófasorozatot indít el.
Nem csak az élve eltemetett Antigoné vész oda, hanem Kreón fia, Haimón is öngyilkos lesz (mivel szerelmes Antigonéba, nem bírja elviselni az elvesztését), Kreón felesége pedig a fiát követi a halálba. (Egy korábbi verzió szerint ez a Haimón gyerek sose lehetett szerelmes Antigonébe, mert a szfinx gyomrában végezte. De az is lehet, hogy Kreón két, egymás utáni fiát is ugyanúgy nevezte el - a név egyébként vérzőt jelent, talán nem kellett volna erőltetni ezt az elnevezést.)
Oidipusz egyébként nem csak Freud miatt van még ma is napirenden. Szophoklész drámája az egyik leggyakrabban játszott ókori színdarab, valahol mindig műsoron tartják a színházak. Az Oidipusz király a krimirajongóknak is izgalmas, hiszen bűnügyi történet, amelyben a nyomozó és a tettes egy és ugyanazon személy. De hosszasan lehet azon is elmélkedni, hogy volt-e a királynak szabad döntési lehetősége, mi az az önbeteljesítő jóslat, és hová vezet a görögök egyik nagy mumusa, a hübrisz - bár ez inkább Kreón asztala.
A hübrisz mértéktelen és bűnös önteltség: aki ebbe a hibába esik, az végtelenül bízik önmagában és végtelen mértékben fix leszarja mindenki más véleményét. Amibe aztán valamikor, ha már az istenek is megelégelték a sok baromságot, szépen belebukik. Ki előbb, ki utóbb, de a bukás biztos. A hübrisz természetesen egyfajta ógörög úri huncutság, és egyetlen magyar példát se lehet felhozni rá, akárhogy is erőltetitek magatokat, nem fog eszetekbe jutni senki, aki ilyen bűnös arroganciában tobzódna. Ugye?
Ha pedig még nem fáradtatok bele a verziókba, azért tegyünk említést arról is, hogy Robert Graves, aki a Görög mítoszokban a matriarchátus-patriarchátus heroikus küzdelmét látja bele minden hasonló sztoriba, hogyan értelmezi ezt a családtörténetet. Szerinte a Khrüszipposz-féle sztori nem pedofíliáról és gyermekrablásról szól, hanem a király helyettesének feláldozásáról, mert a matriarchátus egy fejlődési szakaszában már nem magát a valódi királyt áldozták fel évente (kár lett volna érte, ha már a kiképzése is olyan sokáig tartott), hanem egy fiatalabb, eldobható helyettest tettek el láb alól. Laiosz megölése is a hagyományos áldozatok közé tartozik, csak itt már egy régebben trónon lévő, "kiszolgált" király menetrend szerinti feláldozásáról lenne szó.
A szfinx a thébai szárnyas Holdistennő, akinek a király (Oidipusz) áldozatot mutat be, mielőtt feleségül venné papnőjét, a királynőt (azaz Iokasztét). Graves az egész elveszett és visszatért gyermek sztoriról úgy véli, hogy az a thébaiak múltszépítő kitalációja volt: Oidipusz tulajdonképp katonai erővel hódította meg Thébát és megszüntette a háromalakú Holdistennő kultuszát, vagyis bevezette a maga patriarchális rendjét. Ezért lett öngyilkos a szfinx, és persze Iokaszté is. A thébaiak, nem akarván elismerni, hogy meghódították őket, inkább kitalálták, hogy Oidipusz az előző királyi pár "elveszett" gyermeke. Vagyis az összes későbbi filozofálgatás egy úgy-ahogy összefércelt, furcsa ábrák félreértelmezéséből kikerekedett sztoriból fejlődött ki. Hát, ahhoz képest elég jól sikerült, nem?
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
