Ma négy éves a blog, és ilyen hosszú kényszerszünet után épp itt az ideje, hogy teljesítsem az egyik tartozásomat. Az az igazság, hogy a sorsom az utóbbi időben két könyvvel is szembesített, amelye azonnal meg kellett vennem, mindkettő címében szerepel Kleopátra neve: ez végképp meggyőzött arról, hogy róla kell a következő posztot írnom, noha a szavazás alapján Odüsszeusz is lehetett volna. A könyvekről majd a végén szólok pár szót, most viszont kezdjük egy kis marketingleckével.
Szerintetek überelhető-e az a PR-fogás, hogy hónapot nevezünk el magunkról? (Az ennél zseniálisabb ötleteket a szerkesztőségbe várom.) Márpedig két római brand is díszeleg a naptárban: július (korábban quinctilis), amelyet Caius Iulius Casear "keresztelt" át saját családnevére, illetve az augusztus (azelőtt sextilis), amelyet fogadott fia, Octavianus stipistopizott le magának, miután felvette az Augustus (megnövelt, fenséges) melléknevet. (Amúgy szeptembertől decemberig ott maradt kihasználatlanul az a sok sorszámnév, esetleg még be lehet próbálkozni, hölgyek és urak!)
A hónapszámokat felváltó pasik mögött csak kicsit marad le ismertségben a Kleopátra márkanév, de viselőjéről legalább általában tudják, hogy valós személy volt, mégpedig nem akármilyen NŐ! Legalábbis a szépségápoláshoz biztos értett a sok habfürdő, szappan és kozmetikai szalon alapján, amelyet vele próbálnak népszerűsíteni. Jó ötlet a hónapneveket kisajátítása, de ezeket a legtöbben nem azonosítják nagy római államférfiakkal, vagyis a jelek szerint Kleopátra mégiscsak nyerésre áll.
Mégis, hogyan épült fel a Kleopátra márka? Miből táplálkozik a mítosz, mennyit tettek hozzá az évszázadok, és miért halhatatlan? A legérdekesebb kérdés pedig: hogy a valóságban ki volt Kleopátra? Olyan szép volt, mint Liz Taylor? És tényleg kleopátra-frizurát hordott? Kancatejben fürdött, gyöngyöt oldott fel ecetben, teljesen megbabonázta a férfiakat, rabszolgákat evett reggelire és vacsorára? És ugyan mitől lett akkora díva, akinek a fénye két évezred távlatából se kopott meg?
Annyiban talán megegyezhetünk, hogy egy ütős brand felfuttatásához nem rossz, ha elég jól dokumentált korban élünk, lehetőleg minél több költővel, történetíróval, festővel, szobrásszal és pénzverővel megspékelve (se nyomtatott, se elektronikus média nincs még sehol): az szinte mindegy, hogy az említett művészek és mesteremberek nekünk dolgoznak-e vagy az ellenségnek, mert könnyen lehet, hogy az ellenség propagandája sokkal hatásosabb lesz hosszú távon a brand fennmaradása szempontjából, mint amit mi magunk találunk ki. A legfontosabbról, a vallásról és a papságról semmiképp ne feledkezzünk meg: a legnagyobb marketingfogásokat ők ismerik. (Lásd még: hogy került Pilátus a Krédóba.)
Na, de szakadjunk el kicsit a marketingleckétől és nézzük meg, ki volt Kleopátra, meg a többiek. Tudom, sokan érzik úgy, hogy a könyökükön jön ki, legalább Shakespeare-t biztosan olvastak, szerencsésebbek színházban látták vagy filmen, hogy a leghíresebb feldolgozásról Liz Taylor-ral és Richard Burton-nel ne is beszéljek... Esetleg mint friss élmény, említhető a Róma c. sorozat, ott is mindenkivel találkozhattunk, akiről itt szó lesz. Hogy szinte az összes feldolgozás hemzseg az octavianusi politikai marketing-közhelyeitől, az már más kérdés... Tőle legalább érdemes tanulni, ami a karaktergyilkosságot illeti.
Nézzük a főbb tényeket: az itt jobbra látható Kleopátra Egyiptom hellenisztikus királynője volt, ezen a néven a VII. és egyben utolsó (a neve egyébként annyit tesz, mint a papa kedvence, akarom mondani, az atya dicsősége, latinul Gloria patris lenne, hivatalosan még Thea Philopator, vagyis az atyját szerető istennő, hát, ha ez nem apakomplexus akkor semmi). Az egész fura család Nagy Sándor egyik hadvezérének, Ptolemaiosznak leszármazottja volt, vagyis ne valami sötétbőrű, virtigli egyiptomi csajt képzeljünk el, leginkább makedónt. (Itt, jobbra ez a szobor valószínűleg elég élethű.) A Ptolemaidák közel 300 évig irányították Egyiptomot, és okosan magukévá tették a helyi hagyományokat, vagyis fáraókként viselkedtek és az ott megszokott módon testvérházasságokat kötöttek. Kleopátra két férje is saját fivére volt, bár valószínűleg el sem hálták ezeket a házasságokat. A testvérfrigyek nem akadályozták meg a testvérgyilkosságokat ezen a díszes családon belül, a görög mitológia semmi ahhoz képest, ahogy náluk folytak a dolgok, és Kleopátra egy kicsit sem volt szívbajos ezen a téren sem: mindkét öccsét eltakarította az útból, no meg egy nővérét is, hogy csak a családtagokról tegyünk említést. Amit viszont a javára lehet írni, hogy ő volt az első a Ptolemaidák közül, aki megtanulta az egyiptomi nyelvet a többi jópár mellett, amin még beszélt és/vagy olvasott. Valóságos nyelvzseninek számított.
A klánon belül az összes férfit és fiút Ptolemaiosznak hívták, úgyhogy ember legyen a talpán, aki első blikkre meg tudja jegyezni, hogy hányadik volt az apja, hányadikok a fivérei, és melyik milyen módon hagyta ott a fogát, tény, hogy hősnőnk sose volt az az osztozkodó típus, így kapóra jött neki, hogy fivérférje (vagyis annak kegyence), akivel már régebb összerúgta a port végzetesen elszámította magát politikai szempontból, mikor azt hitte, hogy Iulius Caesarnak (itt balra), aki éppen Pompeius (lentebb) ellen folytatott polgárháborút, tetszeni fog, ha ellenfelének fejét küldi el neki ajándékba. Caesarnak nem tetszett, mert ez a fejlevágósdi amolyan keleti barbárság, meg így nem is gyakorolhatta rajta a híres caesari clementiát, vagyis a kegyességet. A kis Ptolemaiosz végül is eltűnt a történelem süllyesztőjében, nővére pedig cseppet se bánkódott emiatt.
Nagy kérdés, hogy Kleopátra, akit a hitelesnek számító ábrázolások inkább csúnyának, de semmiképp nem csábosan szépnek ábrázolnak, hogy bírta elcsábítani Caesart olyannyira, hogy az évezred zsenije nem csak politikailag támogatta, hanem még fiút is nemzett neki. (Márpedig Caesarnak római nőtől fia - nagy bánatára - nem született.) Persze elég kevéssé valószínű, hogy csak úgy elragadta volna őket a szenvedély, ahhoz mindketten túl józanok és túl okosak, de legfőképpen ízig-vérig politikusok voltak. Attól még kedvelhették egymást, és nyilván kedvelték is, már csak azért is, mert ritka szellemi kaland lehetett mindkettejük számára a másik társasága, és ezen a színvonalon, hatalmi pozícióban azért elég magányos tud lenni az ember.
Kleopátra csakis jól járhatott Róma első emberének támogatásával, és mivel nem volt még gyereke, a sokak által már életében istennek tartott, a rómaiak szemében is kifogástalan pedigrével rendelkező Caesarnál megfelelőbb apajelöltet álmodni se tudott volna: Caesarionban elképesztő genetikai anyag egyesült.
A szülők első találkozása a legenda szerint úgy zajlott le, hogy a madárcsontú és sasorrú leányzó a maga 18 évével egy szőnyegbe csavarva lopatta be magát a 30 évvel idősebb oroszlán barlangjába, aztán onnantól már a képzeletünkre van bízva, mi minden történt. Caesar mindenesetre töltött néhány kellemes hónapot Alexandriában, és adott pár tanácsot a fogékony királynőnek, aztán ment a dolgára, mert az volt neki bőven. Kleopátra, alighogy megszületett a trónörökös, fogta a gyereket és követte Caesart Rómába, és lehet, hogy még a szeretője elleni merénylet (i.e. 44. március idusa) idején is ott volt még, mindenesetre ezt követően semmi értelme nem volt tovább dekkolnia az Örök Város határában, hiszen a törvények értelmében idegen uralkodó lévén be se tehette a lábát. Visszatért Alexandriába, ahol rövid úton végzett még életben lévő öccsével és kisfiát tette meg uralkodótársnak.
Caesar halála után a merénylők és a meggyilkolt zseni hívei között kitört az újabb polgárháború, amelyben a "terroristákat" nagy nehezen megverték, de ettől igazán nem jött létre még tartós béke, főleg, mert nem volt egyértelmű, ki lépjen az isteni Iulius örökébe.
Marcus Antonius (itt balra), Caesar ekkor a negyvenes éveiben járó szövetségese és egykori harcostársa (aki fáradhatatlan ivócimbora és nőcsábász hírében állt, jó hadvezérnek, de kevésbé jó politikusnak számított) úgy gondolta, hogy őt illetné a szellemi/politikai örökség, így kellemetlen meglepetésként érte, hogy az isteni Iulius mást nevezett meg a végrendeletében, mégpedig egy csenevész, épp, hogy nagykorú, asztmás kis nyikhajt, akinek még a származása sem volt kifogástalan, lévén holmi Octavianus: igen, vele vagyis a brandjével találkoztunk az első bekezdésben, épp az ő hónapját nyögjük ebben a hőségben. (Ami vicces, hogy az Octavianus névben a nyolcadik sorszámnév szerepel, és augusztus a 8. hónap - de a római számítás szerint csak a 6. volt, ezért is hívták sextilisnek, nem, mert bármi köze lenne a szexhez.)
Mivel a rómaiak szeretik a hármas számot, Antonius és Octavianus (lásd itt alább, ez a szőke, ártatlan ábrázatú srác) maguk mellé vettek még egy potentátot, hogy - az első triumvirátushoz hasonlóan, amelyben Caesar és Pompeius plusz egy fő vett részt, fentebb láttuk, milyen eredménnyel, - egy másodikat is létrehozzanak (a triumvirátusban a "vir" szó férfit jelent, csak azért mondom, mert láttam már olyat leírva, hogy "női tirumvirátus", könyörgöm, ezt ne!!!), majd felosztották maguk között a birodalmat. Octavianus kapta a Nyugatot, Antonius a Keletet: és ezzel neki nyílt alkalma arra, hogy Kleopátra "csáberejének" kiszolgáltassa magát. Két év telt el Caesar halála óta, és Antonius Tarszoszba rendelte a fáraónőt, hogy fogadja hűségnyilatkozatát. Ezek ketten persze ismerték egymást korábbról, de akkoriban Kleo Caesarra koncentrált, most azonban tudta, hogy a saját és országa, de legfőképp fia érdekében ezt a rómait is be kell hálóznia. Lassan, de biztosan sikerült is.
Megint ne dőljünk be a halálos szerelem illúziójának, hogy halálos volt végül, az biztos, de jóval prózaibb, mint ahogy ezt írók, költők, festők és filmrendezők ábrázolni szeretik. Kleo gyerekeket szült, felesleges hadjáratot pénzelt, cserébe területeket kért, és bevetette a vallási színjátékot: Antonius előszeretettel alakította Dionüszoszt, a bor és a kicsapongás istenét (latinul Bacchus), Kleo pedig Íziszt testesítette meg (Caesarion volt Hórusz, Caesar meggyilkolása amúgy tökéletesen beleillet az Ozirisz-mítoszba, amelyről korábban itt olvashattatok). Íziszt Aphrodité-Vénusszal lehet azonosítani, úgyhogy a szakrális keretek nagyszerűen illeszkedtek egymáshoz: igaz, ez az egész színjáték sokkal inkább a keleti ízlésnek felelt meg, mint a rómainak - bár ekkorra a meggyilkolt Caesart sokan istennek tekintették már: ezt elősegítendő Octavianus nyomatta a propagandát teljes erejéből. Később mindenki, akit az egyre inkább tisztségnévvé váló Caesar cognomen megilletett (lásd a császárok) automatice istenekké is váltak.
Antonius tehát belement, hogy egykori főnöke nyomdokaiba lépjen és testvérkéket csináljon a nagyreményű Caesarionnak, 40-ben Kleo ikerpárt szült, ekkorra Antonius már megint a római politikával volt elfoglalva, évekig nem is látták egymást. Közben Octavianus, hogy magához kösse Antoniust, hozzáadta a nővérét, a nemrég megözvegyült, Octaviát, aki ugyancsak lényeges szerepet játszik ebben a szerelmi drámának álcázott politikai PR-cirkuszban. Antonius négy évig élt Octaviával, két lányt nemzett neki, majd a parthusok ellen indulva látogatott el ismét Kleóhoz, akivel újra összemelegedett - ezzel nem is lett volna baj, de egyiptomi rítus szerint még el is vette feleségül, római nejétől pedig csak évekkel később vált el hivatalosan, szóval tulajdonképp bigámiában élt.
Antonius nagy melléfogása az volt, hogy Kleóval teljesen összekötötte a sorsát, de persze úgyis tudta, hogy Octavianusszal nem fog örökké tartani a mosolydiplomácia. A jövendőbeli Augustus azonban pofátlanul kihasználta a szerelmi háromszögben rejlő lehetőségeket, tehette ezt azért is, mert a nővére ritka népszerű és erényes dámának számított: politikai marketingesei ezerrel kezdték terjeszteni a negatív propagandát Antonius szeretőjéről és persze magáról Antoniusról.
Nem mondhatnánk, hogy az Egyiptomban fészkelő és fészkelődő párocska nem tett meg mindent annak érdekében, hogy Octavianusnak bőven legyen muníciója: Antonius úgy osztogatta a római vagy még meg sem hódított területeket a gyerekeinek, hogy öröm volt nézni. Ezek a megalomán hóbortok valószínűleg tényleg Kleo agyából pattantak ki, aki előbb-utóbb kenyértörésre akarta vinni a dolgot, és ez sikerült is neki. Ahogy az első triumvirátus, ez a második is polgárháborús helyzetet hozott létre, és megint Egyiptom lett az utolsó felvonás színhelye.
Máig folyik a vita, vajon Kleo tényleg cserben hagyta-e Antoniust Actiumnál, a döntő csatában (i.e. 31), vagy a hajós menekülés hadicsel akart lenni, tény, hogy akárhogy is történt, a háborút elvesztették. Még bénáztak pár hónapot, de valójában csak idő kérdése volt, hogy Octavianus leszedje az érett gyümölcsként kínálkozó Egyiptomot, mely Róma éléskamrájaként funkcionált attól fogva. Amit hőseink haláláról tudunk, az is eléggé ellentmondásos, Antonius öngyilkos lett, mint római hadvezérhez illik, nem is nagyon volt más választása, de Kleopátrával kapcsolatban nem tisztázott, mi történt pontosan, épp nemrég olvastam, hogy elképzelhető, Octavianus ölette meg, és az oly sokszor ábrázolt kígyós öngyilkosság csak afféle erotikus propaganda: a népek imádják, ha meztelen női felsőtestet bámulhatnak, fallikus kígyókkal meg pláne, az ilyen képek erősebben hatnak, mint könyvtárnyi szakirodalom (alább ellenőrizhetitek, hogy tényleg így van-e.)
Ami Caesariont illeti, aki pont ekkorra lett 17, vagyis római időszámítás szerint nagykorú, Octavianus persze megölette, bár előtte kegyelmet ígért neki - hát, ez naivitás volt elhinni. Amúgy Octavianus terjesztette el azt a pletykát, hogy a srác nem a nagy Iulius, hanem egy rabszolga fia, és ha már negatív PR, akkor ne álljunk meg félúton, ő "festett" olyan képet Kleopátráról, amely alapján az utókor akár a férfifaló vamp szerepét is ráaggathatta (naná, hogy rá is aggatta). Caesarion minden bizonnyal Caesar fia volt amúgy, ezért is kellett otthagynia a fogát, valószínűleg eléggé hasonlított is az apjára, ami még veszélyesebbé tette. Antonius Kleótól született három kisgyerekének viszont az első princeps megkegyelmezett, tőlük nem volt miért tartania: bekerültek ők is a többi Antonius-leszármazott mellé, Octavia gyerekmegőrzőjébe: az exfeleség meg szépen felnevelte az előző feleség (Fulvia) és a szerető összes porontyát... Megnézném, ki csinálná utána...
Ennyit a történelemről: az első császári dinasztiáról lesz még szó, ahogy már korábban is beszéltünk róluk: Claudius császár anyukája amúgy Antonius és Octavia egyik lánya volt.
Ahogy a cikk elején ígértem, szólok még pár szót a két, ihlet gyanánt szolgáló könyvről is. Az elsőt Lucy Hughes-Hallett jegyzi és a Kleopátra márka szövevényes sztoriját tárja fel elképesztő alapossággal. Kleopátra saját propagandáját ugyanúgy tárgyalja, mint a Horatiust, Vergiliust és más nagyágyúkat felvonultató octavianusi negatív PR-t, megtudhatjuk belőle, hogy miként lehetett egyszer ugyanaz az egyiptomi királynő a hűséges hitves mintaképe, máskor meg gyilkos, férfifaló boszorkány, aki egy kufircért cserébe a jelentkezők életét követeli. Külön kitér Shakespeare-re, persze, aki alapvetően meghatározta Kleopátra-képünket, de legalább ennyire izgalmas, amit Hughes-Hallett a filmváltozatokról elárul: és volt egy pár azon a leghíresebben kívül, amit már a poszt elején is idéztem. (Ki emlékszik például a Folytassa Kleóra?)
A Rómát már emlegettem fentebb, a könyv korábbi, úgyhogy erre nem reflektál, pedig az utóbbi évek Kleopátra-képét biztosan erősen befolyásolta ezt a sorozat, és nem feltétlen a valódi történelmi személyhez kerültünk közelebb általa. Nem akarok most belemenni a sokak által kedvelt alkotás elemzésébe, az itt megemlített személyiségek közül egyedül Antonius alakítása győzött meg engem, és hadd jegyezzem meg, hogy semmi nem utal arra, hogy Atia bdsm-függő ribi lett volna, szóval nem értem, mire volt jó így ábrázolni, volt Antoniusnak épp elég nője anélkül is, hogy olyat varrjunk a nyakába, akihez nem sok köze lehetett. Na, erről ennyit...
A másik könyv (Antonius és Kleopátra) szerzője Colleen McCullough régi ismerősünk, két éve, ugyancsak nyáron ajánlottam Róma-sorozata első kötetét, a 7. könyv az, ami most a kezembe került (mégpedig egész jutányos áron, alig több, mint 2000 Ft egy 700+ oldalas regényért a hülyének is megéri, főleg, ha a hülye olyan rajongó, mint én)... Nem kell megijedni a terjedelemtől, ez is eteti magát, mint az előzőek, legalábbis nekem nagyon bejön.
És, hogy egy kicsit a brand-kérdéshez is visszatérjünk, egyszer érdemes lenne megnézni, hány cég használja a Kleopátra nevet ma is, a fittness termektől a kozmetikai szalonokon át a kisállathotelekig, szépségápolási cikkek gyártóiról nem is beszélve. Remélem, aki valami miatt Kleo nevét választja, az legalább körülbelül tudja, ki is volt ő, ha máshonnan nem, hát majd ebből a posztból.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
