Itt van az ősz, itt van újra, és épp elég régen írtam már posztot ahhoz, hogy elkezdjem szégyellni magam, ez mégsem járja, biztos alig várjátok a legújabb csavaros sztorit, én meg ülök a babérjaimon (bár még nem volt díjkiosztó, és ottan se fogok kapni semmit, babérkoszorút tuti nem).
A hosszú szünet után hagyományaimhoz híven (jé, már hagyományaim is vannak) visszatérek Zeusz papához, és az ő utolsó földi szextúráját mesélem el nektek. (Sajnálom lányok, ha reménykedtetek volna, a nagy pernahajder többé nem jön a környékre vadászni, valószínűleg belefáradt a hódításba.)
Zeusz papa ezen utolsó kalandjára nem idült kangörcs miatt került sor, mint annyiszor előtte. Pernahajderünk, érett férfi lévén egyszer az életben előre tervezett: nem kettyinteni akart csak úgy, l'art pour l'art, hanem akkora hőst nemzeni, mint a Superman és a Pókember egy személyben, némi Toldi Miklóssal megspékelve.
Gloria visszatér ... És megint jön a klónok támadása?
Ehhez kellett megtalálnia az ideális bér- akarom mondani, édesanyát, mert az persze szóba se jöhetett, hogy 1) a saját feleségét örvendeztesse meg, 2) újrahasznosítsa egy régi „szerelmét” (a környezetvédelem nem volt az erőssége). Ahelyett azonban, hogy nőkereső valóságsót rendezett volna, szokott technikájával lekukkantott az Olimposzról, és osztott-szorzott, csípő, derék, mellméretet vett, családfát és szűzhártyát vizsgált (mert más által már beavatott nőt se szokott felpróbálni, vajon miért?), oszt kiötlötte, hogy Alkméné a szerencsés győztes, őt kell gerincre vágni.
Na, nézzük kit boldogítsak, mielőtt nyugállományba vonulok.
Igen ám, de ez az Alkméné, hogy úgy mondjam, nem volt már teljesen független. A vőlegényével, Amphütrionnal (Ἀμφιτρύων: a név kábé annyit jelent: a duplán átb[kimoderálva] pasi) azonban még nem hálta el az elhálandót. Nézzük csak, hogy került össze az ifjú párocska:
Amphütrion a mitológiai hősökre jellemző módon meglehetősen szövevényes rokonsággal rendelkezett, és úgy esett, hogy egyszer puszta véletlenségből agyonvágta az apósjelöltjét, aki előzőleg neki ígérte fent már említett lányát, Alkménét, de azzal a feltétellel, hogy a fiatalembe
r bosszút áll bizonyos gonosztevőkön, akik nyolc fiát kinyírták (holmi marhacsordák miatt, ahogy a vadnyugaton is szokás).
Ha ezt mind magadra kened, megakadhat rajtad a főmufti szeme, csak aztán meg ne bánd.
A gondatlanságból elkövetett emberölésként minősíthető apósgyilok miatt Amphiüriont kipenderítették Argoliszból.
Erre menyasszonyával Thébába menekült, ahol Kreón király megtisztította bűnétől: akkoriban ez így ment, nem lacafacáztak bírósági tárgyalással. Alkménének érdekes módon esze ágában se volt lepattintani apja gyilkosát (biztos tetszett neki, vagy az apjára pikkelt annyira, hogy nem bánta a rabiátus öreg jobblétre-szenderülését
), de kikötötte, hogy addig semmi szex nem lesz Amphütrion és közte, míg az be nem váltja ígéretét, vagyis meg nem bosszulja nyolc bátyját (ha véletlenségből megy neki a gyilkolászás, mennyivel inkább, ha még motivált is). Mivel az ígéret szép szó, meg Alkméné se volt egy utolsó falat, az ifjú férj elég hamar nekidurálta magát a feladatnak, és seregtoborzásba kezdett, oszt elpályázott.
Zeusz papa csak erre várt, hogy akcióba lendüljön. Igen ám, de itt nem valami jelentéktelen nimfa boldogításáról volt szó, hanem egy erkölcsös, tiszteletreméltó feleségről, és egy akkora hérosz reménybeli anyjához, mint Héraklész-Herkules (mert az ő létrejöttének sztoriját mesélem ám), mégse illik a kurválkodás, tehát olyan módszert kellett választania a gyors és hatékony hódításhoz (lévén, hogy a férj már abszolválta is a győzelmet, ami az első hitvesi kufirc előfeltétele volt), amely nem sérti Alkméné jó hírnevét, és biztosítja a leendő hős zavartalan gyermekkorát, már amennyire ez lehetséges.
Nem akartam kinyiffantani az após pajtást, csak így sikerült. Erre még száműznek is.
A megoldás kézenfekvő volt: Zeusz ezúttal nem állat és nem légköri képződmény, hanem egy másik pasi, történetesen a felszarvazandó férj képében jelent meg az elcsábítandó asszonyszemély szeme előtt.
A hálószobáb
a és az ágyba való bejutással nem is akadt gondja, végül is ki állna ellen egy győztes csatából hazatérő pasinak, aki még több posztra való katonasztorit is mellékel a nászéjszakához.
Alkméné nem valami galamblelkű, pacifista nőszemély volt (ilyen luxust akkoriban senki nem engedhetett meg magának), úgyhogy részletesen, kiszínezve hallani akarta, hogyan sikerült ilyen hamar kinyiffantani a kinyiffantandókat, Zeusz papa pedig így nem csak az első kettyintés, hanem a csatamesélés örömét is elvette szegény férjtől, aki már útban volt hazafelé.
Mielőtt levetkőznénk, meséld el, hogy ölted meg őket, lécci!
Mivel hőst nemzeni nem lehet kutyafuttában, Zeusz multifunkcionális személyi titkára, Hermész útján már jó előre kiadta az ukázt Héliosznak, a Napistennek, hogy legyen szíves hosszabb (három éjszakányi) kényszerpihenőt tartani.
Ha jól viseli magát a kocsihajtó istenség, esetleg nem minősíti át kormánytisztviselőnek, és nem bocsájtja el a szolgálatból indoklás nélkül, mert ugye ilyen kényelmes és magas posztra mindig van jelentkező, és senki sem pótolhatatlan. Mire Héliosz morgott valamit a bajsza alatt, hogy a régi szép időkben a nappal nappal volt, az éjszaka éjszaka, a köztisztviselő meg köztisztviselő, akit nem lehet csak úgy kipenderíteni több ezer szolgálati év után, de ellenkezni nem mert, úgyhogy három éj erejéig otthon vakargatta a hasát, és nagyon fancsali képet vágott.
Ha odafönt nem tartanak rám igényt, majd itt terpeszkedem, nekem mindegy.
Hermész a Hold sebességét is átprogramozta, az Álomnak pedig kiadta rendeletben, hogy egy nagyobb adag altatót juttasson be az emberiség szervezetébe (nem kispályázunk, ugyebár), így majd senki nem veszi észre, hogy a harminchat óráig tart az éjszaka. Zeusz papa alaposan kiélvezte „új hódítását”, komótosan játszadozott Alkménével, és még azért se égett le a bőr a kölcsönképéről, hogy más által megélt haditettek elregélésével fűszerezi az asszonyka erotikus fantáziáját.
Mire az igazi Amphütrio
n hazaért, Alkméné totál ki volt purcanva, és nem értette, hogy a férje miért olyan mocskos (az előbb még tiszta volt, csak kicsit izzadt), miért akarja még egyszer elmesélni a katonasztorit (azt kétszer senki nem hajlandó meghallgatni), és miért próbál rámászni. Na nem, harminchat óra küzdelem után ez mégiscsak erős túlzás.
Tudod, drágám, a jóból is megárt a sok, és itt elsősorban a csataleírásról beszélek, mert azt az életben még egyszer nem vagyok hajlandó meghallgatni.
Az elcsigázott, de kanos férjnek lövése nem volt róla, mi történhetett, ezért gyorsan elszaladt a már általunk is bemutatott transzszexuális jóshoz, Teiresziász bácsihoz, és az végre felhomályosította: bizony maga a nagy Z szarvazta fel a szerencsétlen flótást, de Alkméné erkölcseihez kétség nem férhet.
Azért az ilyesmi eléggé meg tudja feküdni az ember gyomrát: megcsalták is, meg nem is, a vetélytársat felkoncolni nem lehet, a feleséget meg nincs miért.
De tán nem is ez volt a legnagyobb problémája: bizonyos rossznyelvek szerint úgy megijedt attól, hogy Zeusz után kéne kielégítenie a nejét (vagy attól, hogy a főisten féltékeny lesz rá?), hogy soha többé nem mert vele lefeküdni, bár ennek ellentmond, hogy Zeusz és Alkméné fiával, Héraklésszel egy időben neki is fia született a feleségétől, vagyis már azon az éjszakán mégiscsak rávette a kipurcant asszonykát a házaséletre. Hogy a másik gyerek, Íphiklész tulajdonképpen kinek a fia pontosan, és idősebb vagy fiatalabb-e Héraklésznél, az ugyancsak vita tárgya.
Az az úriember ottan, aki a felhőn lovagol, és szakasztott ugyanolyan ronda tollas sisakja van, mint a férjének (pedig megkíséreltem lebeszélni arról, hogy felvegye) Zeusz őfőméltósága, asszonyom.
A gentleman ugyebár élvez és kussol, főleg, ha olyan féltékeny hárpia a felesége, mint Héra. Zeusz azonban kilenc hónap elteltével nem bírta magában tartani az infót, a lepcses szájával eldicsekedett
az Olimposzon, hogy épp most fog megszületni a legújabb fia, sőt, még volt pofája Héraklésznek, vagyis Héra dicsőségének is nevezni a porontyot, valamint elvenni tőle a szabad pályaválasztás lehetőségét, merthogy a Perszeusz-ház királyának címét is megjósolta neki csípőből. (Ha Zeusz egyszer kinyitja a száját, akkor minden lényeges infót azonnal kikotyog.)
Ó, a fenébe, pedig már örültem, hogy milyen jó a férjem az ágyban, aztán kiderül, hogy nem is ő az. Ég és föld, basszus.
Hérának persze azonnal pörögni kezdett az agya, miként köphetne bele ebbe a szép, lassú tűzön főzött levesbe, de alaposan. Rávette a férjét, hogy ígérje meg, az lesz a Perszeusz-ház királya, aki még sötétedés előtt megszületik, oszt
úgy sürgött-forgott két kismama, Alkméné, és Nikippé ágyikója körül, hogy kiügyeskedte: Nikippé fia, Eurüsztheusz szülessen meg hamarabb, pedig még két hónapig ücsöröghetett volna a méhlepény társaságában. Így aztán Eurüsztheusz jó sokáig csesztethette később Herkulest tizenkét darab, hülyébbnél hülyébb feladattal.
Héra se bírt magával meg a lepcses bagólesőjével, amint betette a lábát az Olimposzra, cinikusan a férje orra alá dörgölte, hogy a drágalátos fiacskája mégse lesz kerál, mert egy másik csecsemő előbb bőgött fel, mint ő. Zeusz a maga kőkorszaki módján tört-zúzott, és még legidősebb lányát is száműzte az Olimposzról, mert az besegített Hérának. Aztán a házastársak abban egyeztek ki, hogy Héraklész egyszer majd, sok edzést, testépítést, kalandozást, meghibbanást követően megszerezheti az isten státuszt, amely egy halandónak tényleg a non plus ultra, mert ugye együtt jár a halhatatlanság, az örök fiatalság és egyéb VIP kedvezmények igénybevételének lehetőségével.
Na ne, még egy gyerek van bennem? Pedig már ezzel is huszonnégy órát kínlódtam.
Nem olyan nagy buli hérosznak lenni, de legalább senki nem szól rád, ha folyton ugyanabban a bőrgatyában jársz 125 folytatáson keresztül.
Néhány plusz info
Aki valaha látott Amphütrion (Amphitryon, Ampihtruo, etc.) című színielőadást, az egészen másra emlékezhet, mint amit itt elregéltem, bár ez attól függ, hogy pontosan mit látott. Szophoklészt biztos nem, mert az ő drámája elveszett sajna, de a Plautus-, Molière- illetve Kleist-féle feldolgozáshoz viszonylag könnyű hozzáférni.
Idén például a Molière-féle változat adaptációja volt műsoron Tatabányán (A nevetés iskolája – Amphitryon), Aquincumban Horváth Péter színdarabját adták elő elsősorban Plautus alapján, a leggyakrabban bemutatott verzió pedig Heinrich von Kleisté. A mítosszal ellentétben a színdarabokban Zeusz és Amphütrion találkoznak, Zeusz olykor impotenciával küzd, Hermész egy szolga alakját ölti magára, és apjával párhuzamosan egy másik asszonyszemély kegyeire pályázik, illetve tévedések vígjátéka-szerű komikus szituációk adódnak abból, hogy két pár tökegyforma szereplő futkorászik a színpadon ide-oda.
Vigyázz, tata, még megemeled magad azzal a létrával. Nem kéne már ilyen vénen csajozni.
Mivel több, mint 50 feldolgozás létezik, és persze mindegyik máshová teszi a sztori hangsúlyát, az értelmezési lehetőségek a végtelenbe tendálnak, úgyhogy nem is megyek bele a témába, majd kommentben megteszitek, ha van kedvetek.
Post scriptum:
Mivel néhány olvasó pampogott a tördelés miatt, kicsit változtattam rajta, tudom, hogy nem tökéletes, de a képaláírások jobban elválnak a törzsszövegtől, a kép alatt kapnak helyet, és apróbb betűsek.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
