Több, mint egy hete hevertek már parlagon, szegény olvasóim, ám most itt van Gloria ismét, teljes dicsőségében, ha a nagy hatalmú istenek, meg a szerkesztők is úgy akarják … Ez utóbbiak ízlése és szeszélye legalább olyan kiszámíthatatlan, mint az előbbieké.
Ugyan már, srácok, nézzétek a pozitív oldalát: nem kell azon törnötök a fejetek, hogyan legyetek öngyilkosok. VIP elbánás, maga Hermész kísér a Tartaroszba, bónuszként megadom az ottani haverjaim elérhetőségét! Soha vissza nem térő alkalom!
Na, de hagyjuk a lamentálást, térjünk vissza Admétoszhoz, aki, mint említettük, Apollón ex-munkáltatója volt, és időközben a bivalyerős oroszlánszelídítővel, Herkulessel is összehaverkodott egy ad hoc edzőtáborban. Előkelő barátai közé számolhatta továbbá Apollón ikernővérkéjét, Artemiszt, mivel a szűz istennők szívéhez is a gyomrukon, vagyis a nekik bemutatott áldozatokon keresztül vezet az út, a jelek szerint. (Részletek az előző posztban.)
Ott hagytuk félbe a történetet, hogy Admétosznak megígérték, idejekorán értesítik halálának időpontjáról, és még abban a különleges kedvezményben is részesül, hogy kereshet magának helyettest. Ugyan, ki remélhet többet ebben a siralomvölgyben?
Admétosz szinte meg is feledkezett a nagylelkű ígéretről, hisz frissen nősült, és esze ágában se volt a halálra gondolni. Jobban foglalkoztatta kis felesége, Alkésztisz (akiről egyelőre csupán annyit tudunk, hogy szép volt), és persze országának államügyei (a jövő évi költségvetés, például), mint az örökkévalóság megoldhatatlan kérdései. Főleg, mert ő biztosan tudta, hogy van túlvilág, és még haverok is akadnak odaát, mit gyötrődött volna filozófiai és vallási természetű problémákon?
Majd fogok metafizikai hülyeségeken merengeni, mikor nagy nehezen egy ilyen jó nőt szereztem magamnak.
De ha nem gyötrődött, azt biz rosszul tette, mert a sorsistennők, a Moirák (a rómaiaknál Párkák) valami miatt pikkeltek rá, és úgy gondolták, hogy épp itt az ideje elvágni az élete fonalát. Akkoriban ugyanis a DNS-fonál helyett az életfonál volt divatban, és három nő: egy fiatal lány, egy érett asszony és egy öreg banya gondjaira volt bízva, hogy ki mikor adja be a kulcsot. (Persze, hogy az öreg banyánál volt az olló, mit gondoltatok …)
A Moirák tehát üzentek Hermésznek, aki a VIP-halottkísérő szerepét is betöltötte (nehogy már azt higgyük, hogy Hermész a futári, tolvaj- és kereskedővédnöki meg egyéb feladatai mellett még minden egyes halotthoz is személyesen szállt ki, az ilyesmi csak a naggyon VIP-eknek adatott meg), és a szárnyas sarus meg kalapos szépfiú egy szép reggelen huss, beröppent a palotába, egyenest a királyi hálóba, amelyben már láttuk egyszer Admétoszt halálra rémülni …
Ez kié is volt, ti még tudjátok? Én elvesztettem a fonalat.
A királyi pár épp házastársi kötelességét teljesítette volna egymással szemben, mikor a tapintatlan Hermész betoppant, és kijelentette, hogy nyomás öltözni, ha Admétosz nem akar egy örökkévalóságig letolt gatyában parádézni a Tartaroszban. Ez kábé olyan hatással lehetett a királyra, mint mikor az 50-es években egy nagy fekete autóból kiszálló ballonkabátosok szólították fel az embert öltözködésre. Azzal a különbséggel, hogy Hermésszel lehetett egyezkedni, míg a ballonkabátosokkal nem sűrűn.
Kit is hívjon sebtiben az ifjú király? Természetesen a régi alkalmazottat és puszipajtást, Apollónt. Ő már nem először nyúl a hóna alá … Meg hát az ígéret szép szó … Most aztán megmutathatja, mire jó, ha valaki folyton nők körül lebzsel és lantot penget (lásd a a kilenc múzsa és az önképzőkör). A patkányistenből kikupálódott költőóriás ismét ugyanolyan készséges volt, mint legutóbb (a családbarát munkáltató örök hálára számíthat, ezt is tanítani kéne), fogott egy kancsó bort, és beállított a könnyűipar fellegvárába, vagyis a Moirákhoz.
Ajaj, nem egy pasit kellett volna kinyiffantanunk? Hogy kerül akkor ide egy nő?
A küldetés célja amúgy pusztán az időnyerés volt, mert ha a Moirák egyszer három fejük egyikébe vették, hogy vagdosnak, nyisszantanak, nyiffantanak, akkor az úgy is lett. Apollón tehát leült a munkában megfáradt textiles és adminisztrátor nők közé, és rávette őket, hogy lazítsanak egy kicsit, igyanak az egészségére, meg azokéra, akiket épp nem készülnek megrövidíteni … A fiatal lány, Klóthó könnyen engedett a kísértésnek, Lakheszisz se sokat kérette magát, de a vén banya, Atroposz (a Kérlelhetetlen) már kemény diónak bizonyult. És az ő kezében volt az olló. (Bár van, aki szerint valami sorstáblát böngészett, de mit látott volna rajta a rossz szemével?)
Apollón azért annyit elért, hogy mindhárman ittak a borocskából, és kissé belezavarodtak a fonalaikba. Melyiket kéne elvágni, és melyiket tovább szőni? Hol van a kimutatás? A pontos könyvelés mindenek fölött való! El is álmosodott Atroposz anyó, mondta, hogy ledől egy kicsit, addig maximum nem hal meg senki a földön, mit számít az a kis késedelem, túlnépesedés nem fenyeget éppenséggel …
Na, mi lesz már, eldöntitek végre, hogy ki jön velem a Tartaroszba? Mindjárt lejár a munkaidőm, mennék a haverokkal sörözni!
Admétosznak villámgyorsan kellett cselekednie. Kit kérjen meg arra, hogy meghaljon helyette? Ti kit kérnétek meg? Ki az, akiről el tudjátok képzelni, hogy önként és dalolva besétál helyettetek az örök homályba, leperkálja Kharónnak az oboloszt (mint tudjuk, lógás nincs, ez nem a BKV), és egykedvűen fütyörészve elfoglalja helyét a tartaroszi tömegszálláson, amelyből nincs visszaút? Ha akad egy nagyon öreg rokonotok, aki már fél lábbal úgyis a sírban van (és akkor is hogy tud az ember ragaszkodni a nyomorult kis életéhez, ha már semmi öröme nincs benne), esetleg lehet szerencsétek. De ha ilyen nincs? Ha minden rokon és barát, minden ismerős, minden beosztott, alattvaló és szomszéd pofátlanul jó egészségnek örvend?
Admétosz persze a szüleihez rohant, ez valóban logikus választásnak tűnt. A kor fogalmai szerint a szülők aggoknak számítottak, de ma maximum a munkaerőpiacon lettek volna nehézségeik, ha álláskeresésbe fognak. Királyi sarjak lévén azonban inkább idejekorán nyugdíjba vonultak, és nem csesztették fiacskájukat az életfogytiglani trónörökös státusszal, mint II. Erzsébet a saját Károlykáját. Most azonban jön a háládatlan utód, és azért könyörög, hogy haljanak meg érte. Vagyis elég csak az egyiküknek kinyiffannia, de rögvest. Na, melyik legyen az?
Anya, esetleg mérlegelné, hogy korábban távozzon az élők sorából, minthogy megérné a 100-at, vagy még megvárja, míg magam is dédnagyapa leszek?
A király hol anyja térdét kulcsolta át, hol apjáét, közben a földön csúszott, mint egy pondró, és siránkozott. Elég szánalmas látvány lehetett, ahogy tíz körömmel ragaszkodik az életéhez. Úgy látszik, a szülőket kemény fából faragták, és az ilyen nyivákolás nem, hogy pozitív hatással lett volna rájuk, hidegen hagyta őket. Kijelentették, hogy ők még nagyon is élvezik az életet (istenem, ilyenek a nyugdíjasok, ha van pénzük, látjátok?), és eszük ágában sincs lemondani hátralévő napjaikról. Admétosz csak haljon meg, ha felsőbb hatalmak úgy akarják, elégedjék meg a kiszabott idejével, ne akarjon istent játszani, satöbbi.
Íme, egy igazi férfi! Bátran szembenéz a halállal, megvédi övéit, és viccelődve távozik az élők sorából ... Mitől van ilyen büdös, úgy egyébként?
A király leforrázva rongyolt haza, és elkönyvelte magában, hogy a hős anyákról szóló mítosz még inkább mítosz, mint amiben ő szerepel éppen … De tán a hősszerelmes még bejöhet. Úgyhogy otthon a kis feleségéhez fordult, és képes volt őt is megkérni. Vagy legalábbis utalt rá, hogy nem lenne ellenére a dolog.
Két változat is létezik arról, hogy mi történt ezután. Mindkettőt elmesélem, mert mindkettő meglehetősen érdekes. Az első verzió szerint Alkésztisz, az ifjú asszonyka, minden további nélkül egyszerűen megmérgezte magát, hogy így szabadítsa meg imádott férjét a haláltól (nem tudom, pontosan milyen mérget választott). Szelleme megtette a szokásos utat a Tartaroszba, de Perszephoné, akivel már Aphrodité riválisaként találkoztunk (ők ketten veszekedtek Adoniszon), nem találta ildomosnak, hogy a nő haljon meg a férje helyett, és visszaküldte Alkésztiszt a felvilágba. (Lehet, hogy Admétosz tetszett neki, ő vette rá a Moriákat az egész nyisszantósdira, de a pasi helyett a feleséget látta szembejönni a tartaroszi sétányon, brrr… Nem csoda, hogy hazaküldte.)
Tudjátok, mióta készülök már öngyilkosságra, most meg vissza akartok küldeni? Ahhoz a beszari alakhoz?
Mivel a sztorinak nincs folytatása, a jelek szerint Admétosz mégiscsak megmenekült, küldött is helyettest, meg nem is, úgyhogy folytathatta az életét, sőt, a házaséletét … Nagy kérdés, hogy egy ilyen incidens után hogyan viszonyulnak egymáshoz a felek.
A második változat szerint maga Hádész, az alvilág királya jött el a Hermészt lepattintó, és fűhöz-fához rohangáló Admétoszért, de az üldözött hullajelölt egyszerűen lelépett (volt, aki odaszóljon neki, mint Palmer elnök Jack Bauernek, a 24 4. részében, hogy ki akarják nyiffantani), és a tartózkodási helyét elfelejtette közölni még a feleségével is.
Siránkozást abbahagyni! A halál elmarad, az előre megváltott jegyeket az ismert jegyirodáknál vissza lehet váltani!
Alkésztisz vállat vont, egye fene, ha valakinek mennie kell, megyek én … De ekkor megjelent - nem, nem Superman, hanem Herkules (bár olyan sok különbség nincs a kettő között, noha Herkules nem tudott repülni, viszont valami zöld ásványra se volt allergiás), és egy vadolajfa buzogánnyal (jaj, de kezdetleges fegyver egy lézerkardhoz képest) megfenyegette Hádészt. Hogy ettől a nagy hatalmú alvilági uraság miért húzta be fülét-farkát? Herkulesnek volt már egy afférja Hádésszal, amikor Thézeusz miatt rohanta le az Alvilágot, és a király ezt még nem heverte ki teljesen … Lényeg az, hogy Hádész levette a mancsát Alkésztiszről és életben hagyta. A jófiú Herkules meg hazacipelte a nőt.
Igazán magához térhetne egy kicsit, ha már így összejöttünk, ne csak mindig a meló része jusson nekem.
A részletek nem változtatnak a következő tényeken:
1.Admétosz egy gerinctelen pondró.
2.Alkésztisznek meg se kottyan a halál.
3.Végül mégiscsak életben maradnak mindketten.
Az értelmezésekről majd elmorfondírozgatunk kommentben, ha van kedvetek.
Kicsit OFF: Mivel ezúttal sok szexről nem esett szó, kárpótolhatjátok magatokat a Portugál szeretők legutóbbi fejezeteivel.
Végül álljon itt egy link Rilke Alkestis című versének magyar fordításához, melyet Kosztolányinak köszönhetünk. Nagyon más hangulat. Vájtfülűeknek …
http://hu.wikisource.org/wiki/Alkestis
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
